A hagyományos halászat a Duna magyarországi alsó szakaszán az UNESCO szellemi kulturális örökségének magyar jegyzékére került.

Bizonyos Duna-parti vízterületek évente többször feltöltődtek vízzel a Duna áradásai következtében. Az itt folyó kisszerszámos, csónakos halászathoz tartozik az eszközök elkészítése, a környezetnek, a halak s a halászattal kapcsolatos tevékenység, a vízi környezet és természet harmóniájának megőrzése.

A film magáé beszél:

 

 

 

 Ladikkal millingezés (fotó: MTI)

A magyarságnak már a honfoglalás előtt fontos foglalkozása volt a halászat.

A honfoglalás után a halászat fejlődéséhez hozzájárult hazánk halbősége, amelyet a középkorban a norvégi területek után Európában a leggazdagabbnak tartottak. A középkori oklevelek is megemlítik az egyház, a királyi udvar szolgálatában álló halászokat, a mesterséges halastavakat. Az Árpád-korban jelentősek voltak a mansionak nevezett halászközösségek.

 

 Herman Ottó:  A magyar halászat  könyve egyik illusztrációja

A magyar halászat jelentőségére utal a széles körű halkereskedelem. Már 1378-ban az esztergomi vámtarifában a viza, kecsege, csuka mellett az egyéb sózott, friss és élő halat is felsorolják. Szeged, Szentes vidékén még a múlt század végén a halat nagy mennyiségben felhasogatták, besózták, napon megszárították, s bálákba kötve a Bánságba, Szlavóniába vitték eladni. A halszárító helyeket az akkori térképek is feltüntetik.

A 17–18. sz.-i szakácskönyveink szerint a magyar konyhán több mint kétszázféleképpen tudták a halat elkészíteni.

Született halászoknak emlegették a szolnokiakat. A szolnoki halászasszonyok a sült halat a Tisza partján árulták. A halászat jelentősége a folyószabályozások megindulásával, a mocsarak lecsapolása miatt igen lecsökkent.

Varga Károly halász dobóhálót vet a vízre Fajsz mellett a Dunán (fotó: MTI)

A hagyományos halászat mindinkább a kisvizekre szorult vissza, de ez a jövő útja, az EU célkitűzése is az, hogy regenerálódjon az unió halállománya – ez igen ésszerű és épeszű dolog.

 

 Tánczos Erzsébet