„Meg vagyon írva” címmel  volt látható Mosonyi Éva népi iparművész kiállítása Budapesten.

A cím kettős jelentésű: egyrészt utal a megírt tojásokra, másrészt Krisztus megjövendölt halálára és feltámadására. A kiállítás megnyitója nagycsütörtökön volt. Bíró László tábori püspök megnyitó beszédében a hímes tojások vallási hátterét hangsúlyozta, ami a művésznő szándéka is: a terem központjában az óriási keresztet formázó írott piros tojások Krisztus kereszthalálára utalnak.

Bár a tojás ősidők óta az élet és az újjászületés szimbóluma, a mi kultúrkörünkben húsvétkor öltözik különleges díszbe, s ezen az ünnepen a leghangsúlyosabb a szerepe.

A kiállításon az erdélyi hagyományokat idézi fel az oltár, ahova az asszonyok kosarakban, tálakban vitték el az ünnep ételeit s a hímestojásokat. Itt fehér-sárga vonalakkal díszített piros tojásokat láthatunk a kosarakban, ezek a kiállítás végeztével a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumba kerülnek a mintarajzokkal és a leírásokkal együtt.

Külön vitrinben tekinthetjük meg Kungl Mihályné, a nagymama legkedvesebb mintáit, tojásírásra használt eszközeit.

– Mikor készítette el élete első hímeseit?- kérdeztem Mosonyi Évát a megnyitó ünnepség után.

-Nem túlzás, ha azt mondom, hamarabb tanultam meg a tojásírást mint a betűvetést. Ez egy baranyai kicsi faluban, Kékesden történt, ahol a nagymamám vezetett be a horgolás, hímzés meg a tojásírás rejtelmeibe. Maga mellé ültetett, s megtanított mindarra, amit ő is a nagymamájától tanult.  Kislányként nem gondoltam én arra, hogy együtt élek a hagyományokkal, furcsa is volt, mikor először láttam múzeumban olyan tojásokat, mint amiket a nagymamám festett, de hamar célommá vált a kékesdi mintakincs megőrzésé, s a Kárpát-medence mintakincsének rendszerezése. Utóbbi igen nagy feladat, mert a mögöttünk levő 100 évben a tojásírás motívumvilága (akár egy nagy robbanás után) egészen összekuszálódott, s nagyon megváltozott.

-A nagymama mellől egyenes út vezetett a népi iparművészségig?

-Nem, kezdetben csak az a vágy hajtott, hogy a húsvéti asztalra minél szebb hímesek kerüljenek. Csak később, akkor is a család és a barátok biztatására álltam ki munkáimmal a nyilvánosság elé. A tojásírás nekem szenvedélyem, de nem ez a munkám. Eredeti végzettségem és életfelfogásom szerint tanító vagyok. A szó bővebb értelmében is, hiszen igen sokakat vezethettem be a tojásírás rejtelmeibe De voltam marketing menedzser, szakközgazdász végzettségem is van, jelenleg a Csoko-láda kézműves boltot vezetjük.

– Nem próbált kizárólag a tojásírással foglalkozni?

– Ez nehéz kérdés .A nagymamám igen ügyeskezű asszony volt, sokak kérésére festett hímes tojást, de ezért soha eszébe sem jutott volna pénzt elfogadni. Sosem vágytam arra, hogy a hímeseimből éljek meg, számomra egészen más minőséget jelentenek az életben.

– Mit képvisel ma a hímes tojás?

– Leginkább a locsolásért járó tárgynak tartják, pedig a tojás jelképek, ősi tudás hordozója. Annak idején szántáskor az első barázdába kitették a hímest, így igyekeztek biztosítani a jó termést. Az egyes motívumoknak külön jelentésük volt, sajnos ez a tudás mára feledésbe merült. Nem volt mindegy, hogy a leány melyik fiúnak milyen díszítésű tojást adott!

A képen természetes anyagokkal festett tojások láthatóak.

– Talán jobban meg is becsülték.

– Megbecsülték, az igaz, de régen senki sem festett kifújt tojásokat. Főtt tojásokat díszítettek, örültek nekik, aztán feltörték és megették. Ez az élet rendje, és erre bíztatok mindenkit. Ez az egyik titka annak, hogy a következő évben újra kezdődhessen az alkotás.

– Az önálló alkotásban Hímes tojások című könyve is segít.

– Az elmúlt évek során nagyon sokaknak mutattam meg a tojásírás fortélyait, ennek tapasztalataiból született a könyv.

– Tehát érdekli manapság az embereket a tojásírás?

– Szerencsére igen sokan vannak, akik szeretnek tojást díszíteni, ismerik a főbb technikákat, motívumokat. A tapasztalataimat gyűjtöttem össze ebben a könyvben, hogy az is boldoguljon a tojásdíszítéssel, aki egymaga próbálkozik. Tapasztalatból tudom, hogy mik a buktatók, mikre kell figyelni, s ezt meg is osztom. Említettem, hogy tanító a végzettségem, ezért is nagy öröm a számomra, hogy óvodákban, iskolákban is ott van a kiadvány, a gyerekek megismerhetik belőle néphagyományainkat, a gyakorlat során pedig kézügyességük, esztétikai érzékük is fejlődik.

– Az óvodákban, iskolákban milyen festékekkel színezzék a tojásokat?

-A növényi festékeket jó szívvel ajánlom, én magam is előszeretettel használom őket. A vöröshagyma héja a legismertebb színező, de sok mást is használhatunk. Minél hosszabb ideig tartjuk a tojásokat a festőlében annál intenzívebb árnyalatot kapunk.

A képen természetes anyagokkal megfestett tojások láthatóak.

– Ön 2010-ben pontosan 2010 viasszal megírt piros tojást festett meg úgy, hogy nem volt közöttük két egyforma. Mi késztette erre?

– Ennek a vállalásnak volt már előzménye: 2007-ben 1500 darab hímesem magyar rekordnak minősült. Amikor kihirdették, hogy Pécs Európa Kulturális fővárosa lett 2010-ben, azonnal eldöntöttem, hogy 2010 darab, a tojásdíszítés Kárpát-medencei mintáiból eredő, de különböző tojást festek.

– Hogyan lehet emlékezni arra, hogy milyen variáció készült már el?

– Ennyi különböző tojást nem lehet spontán ihletettséggel megfesteni. Ehhez komoly tervező és rendszerező munkára volt szükség.

– Eszerint a népi iparművészek alkothatnak új mintákat?

– Természetesen jártasnak kell lenni a hagyományos motívumokban annak, aki saját tervezésű mintával áll elő. Látni kell azonban, hogy a művész feladatát nem lehet a meglévő minták másolásában meghatározni. A népművészet mindig alakult, hiszen az emberek benne éltek, s életük, körülményeik, a technika változása a népművészetben is tetten érhető. Ma is születnek variációk, és ez így van jól.

-A kiállításon láthatunk egy egészen különleges vitrint. Az ismertetőn ez áll: Modern törekvések.

– Igen, pont azért áll ott, hogy bemutassuk, hogyan lehet a hagyományok mentén új törekvéseket megvalósítani. Az első oszlopot a Pécsi Bazilika altemplomának mintái ihlették. A második sor címe: a „Geomertia dicsérete növényi festékekkel”. Aztán áll a „Mértani szabályosság tűzpirosban”.

– A következő igen különös.

– Ez a „Kacsok fehéren- feketén”. Nagyon dekoratív, a könyvemből könnyen elsajátítható az elkészítés menete. Az utolsó oszlopban „Kékfestő átiratok” szerepelnek, tehát egy más terület díszítményeit alkalmaztam a tojásokon. Látható, hogy a kiállításon jól megférnek egymással az autentikus ősi minták és a modern törekvések.

– Ön a Kézműves Remek címet kétszer is elnyerte, szakmai nívódíjat kapott, 2008-ban piros tojásai bélyegen is megjelentek, s azóta is viszik hagyományaink hírét a világban. Mit tanácsol a szülőknek, pedagógusoknak, hogyan fogjanak a gyerekekkel a tojásíráshoz?

– A tojásdíszítés jó szórakozás, de hogy ez így legyen, néhány dologra oda kell figyelni. Szép, hibátlan héjú tojást válasszunk! A barna kevésbé törékeny, mert vastagabb a héja, érdemes azzal kezdeni. Ecetes majd tiszta vízzel át kell törölni, mert a szennyeződés tönkre tenné a munkánkat. Kell egy jó íróka és viasz, tojás meg úgyis van otthon. Én kislány koromban a gereblyés motívummal ismerkedtem meg először, másnak is szívből ajánlom.

A képen: Nincs elrontott tojás!

– Sajnos még így sem garantált a siker.

– A tojás természetes anyag, ezért előfordulhat, hogy hiába a gondosság, mégsem lesz szép megfestve, vagy esetleg megszalad a viasz mikor írunk rá. Erre én azt mondom, hogy rontott tojás nincsen! Ahogy egy kissé elsózott ételt is rendbe lehet hozni, egy szabálytalanul viselkedő tojásból is ki lehet hozni a szépet. Az egyenetlen színű tojást például visszamarathatjuk, a túlszaladt viaszt pedig alakítsuk mintává! Sokszor ezek a „rontott” darabok lesznek a legszebbek, csak meg kell hallanunk, mi akar lenni maga a tojás. A siker záloga a tojásfestésben is az, hogy örömmel végezzük. Ez minden tevékenységen átüt!

A képen dióburokkal színezett tojások láthatóak.

Tánczos Erzsébet írása

– Valami baj van, mert ezek a madarak nem csiripelnek!- mondta izgatottan egy kisgyermek Parcz Anna nemezmadarai láttán. Valóban, éppen csak nem szólalnak meg, máskülönben bámulatosan élethűek az ifjú művész nemezből alkotott madarai.

Vincze Lászlót, aki a csodás merített papírok mestere, Kányádi Sándor hűséges papírmolnárnak nevezte el. Egy hazánkban már megszűnt, elfeledett technikát keltett életre a XXI. századi igényeknek megfelelően.

-Vincze úr, Ön Fedémesen töltötte gyermekkorát, azóta is fontos Önnek ez a hely. Miért?

– Fedémes kis palóc falu a Mátra alján. Háromszázan élnek ott, de  gyerekkoromban sem lakták többen. Nem dúskáltunk a javakban, ahogyan más fedémesi ember sem, de a fontos dolgokat ott tanultam meg. Apám bányász volt, anyám hivatalsegéd, megéltünk, de szüleim meggondolták, mire költenek, s ez belénk is ivódott.  Hárman voltunk fiúk – a Vincze családban érdekes módon sok fiú születik, nekem is három fiam van – s részt vállaltunk a ház körüli munkákban. Az általános iskola alsó tagozata Fedémesen volt, a felső tagozat pedig a szomszédos nagyközségben, Tarnaleleszen. Itt a matematika és kémia volt a kedvencem.

– Középiskola, feltételezem, nem volt a kis zsákfaluban.

– Nem volt, így tanulmányaimat Kazincbarcikán vegyipari szakközépiskolában folytattam.
Kollégiumban laktam, ahol a korábban katonatiszt igazgató kaszárnyai fegyelmet tartott.     

– Az érettségi után máris a papíripar felé tekintgetett?

– Dehogy, erre magamtól nem is gondoltam volna. A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára jelentkeztem, csakhogy nem nyertem felvételt. Átirányítottak viszont a Könnyűipari Műszaki Főiskola Papíripari Szakára. Nem nagyon izgatott ez a szakma, legalább is eleinte. Igyekeztem azért jól teljesíteni. Leginkább az motivált, hogy édesanyámnak örömet szerezzek a diplomámmal. Később mégis a papír lett életem egyik legfontosabb alakítója. A diploma megszerzése után két barátommal együtt akartunk maradni, egy helyen dolgozni. A Szentendrei Papírgyár volt az egyetlen hely, ahol alkalmaztak minket, hát így lettem ott művezető. Közben, munka mellett elvégeztem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem üzemszervezői és értékelemző szakát. Diplomamunkámat a borítékgyártás technológiájáról írtam, s ennek kapcsán kitaláltam az öntapadós ragasztást, amit büszkeségemre a gyár be is vezetett.

– A munka és a tanulás töltötte ki az életét?

– Akár így is lehetett volna, de pénzkeresés céljából hétvégenként krampácsolni jártam a vasúthoz. Nehéz munka volt, de hétvégeken annyit kerestem, mint a gyárban egy hónap alatt. Így lassanként össze is gyűjtöttem annyit, hogy megvehettem egy parasztház felét.

– Már akkor tudta, hogy műhely lesz belőle?

– Nem, mert még mindig nem tudtam milyen tevékenységre tenném fel az életemet, mi az ami érdemlegesen leköt, s örömet is szerez nekem. Éreztem, kell, legyen valami ilyesmi, de mindaddig nem tudtam mi legyen az, míg nem láttam egy filmet a papírmerítésről, más szóval – és milyen szép a kifejezés – a fehér mívességről. Ekkor szinte megvilágosodtam, ettől fogva tudom, mi a célom munkámmal az életben, miként szeretnék nyomot hagyni magam után. Információgyűjtésbe kezdtem itthon és külföldön is, hogy saját szememmel lássam és tanuljam a papírmerítést. Mikor egyik utamról hazatértem, felvetettem a gyárban, hogy szeretnék a papírmerítéssel foglalkozni. Az igazgató engedélyével szabadidőmben kísérleteztem és tanultam. Nem volt ez egyszerű dolog, mert először újra kellett alkotni a régi eszközöket. Aztán következett a kísérletek hosszú sora az anyagokkal. Tudniillik a kézi papírkészítés ősi mestersége gyakorlatilag kétszáz éve megszűnt, s nagyon szűk körben ismerték ezt a technológiát. Kitartó munkával egyre tökéletesebb papírokat gyártottam. Mikor úgy éreztem, eljött az idő, fogtam egy kollekciót, és elmentem az Országos Széchényi Könyvtárba meg a Parlamentbe megmutatni, hogy mit tudok. A Könyvtárban igazán jó szívvel fogadtak, s akkora rendeléssel bíztak meg, hogy másfél évig tartott, míg teljesítettem. Felmondtam a gyárban. Nem néztem vissza, inkább éjt nappallá téve dolgoztam. A jó munkának, úgy látom, híre megy. Kezdtek ugyanis jönni a megrendelések. Ekkor már a Parlament is megkeresett. A szentendrei Skanzennel is munkakapcsolat alakult ki. Hétvégéimet éveken át ott töltöttem, s közben bemutattam, népszerűsítettem a papírmerítést, azaz a fehér mívességet.
– Ha folyton-folyvást dolgozott, maradt-e ideje a magánéletre?

– Azért az is kialakult. ’86-ban megnősültem, s megszületett Máté, majd két év múlva Kristóf fiam és ez a sikersorozat is folytatódott még.

– Merthogy?

– Azért mondom, mert három fiam van, ahogy mi is hárman vagyunk fivérek a testvéreimmel, de ne szaladjunk annyira előre. Két kisgyermekünk volt, mikor mondtam a feleségemnek, költözzünk anyósoméhoz, elég nekünk egy szoba, a mi otthonunkból pedig műhelyt csinálok. Erzsébet, a feleségem rábólintott, s az ötlet jónak bizonyult, mert egyre több lett a munkám.  Ekkor tudtunk venni egy telket, ahol úgy építkeztünk, hogy én voltam a segédmunkás.  Közben persze a műhelyben dolgoztam, mindig késő estig folyt a munka. Ekkor már nemcsak többféle papírt gyártottam, hanem nyomtattam is rá. Időközben aztán megszületett a legkisebb fiam, Lőrinc is.

– Elkészült addigra a ház?

 
– Igen, készen lett, de a régi műhelyt el kellett a vége felé adni. Ismét támadt egy ötletem. Az új házat műhelynek rendeztem be, mi pedig, most már három gyerekkel albérletbe költöztünk. Ebben a műhelyben már elég nagy tér állt a rendelkezésemre, három alkalmazottat tudtam felvenni, ekkor belefogtam a könyvkötészetbe is. Szentendre hangulata varázsos, különös. Azon kaptam magam, hogy a műhelyben rendszeresen szentendrei művészek alkotásaiból rendeztem kiállítást. Galériás lettem, közösségi tér született a műhelyemből, olyan, ami igazán szentendrei és nagyon jó érzés volt.

– Ekkor még mindig albérletben laktak?

– Igen, két évvel később vettünk egy öreg, beomlott tetejű házat. Mivel nem volt lakható, ismét anyósoméknál húztuk meg magunkat, amíg a ház épült. Igazán szép épület lett. Amikor említettem a feleségemnek, hogy volna ám egy ötletem, csak ennyit kérdezett: csomagoljak? Ma már ismét a régi-új-kibővített házban él a család, az Anna utcai beomlott tetejű felújított épület az iroda-nyomda-könyvkötészet. Középső fiam, Kristóf könyvkötészetet tanult, s boldogítja ügyfeleinket meg engem. Máté, a legnagyobb a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott, most turisztikai menedzsernek tanul. Bőven lesz dolga, mert ötletekből, azt hiszem, nem fogyok-fogyunk ki egykönnyen. 2003-ban a Magyar Szabadalmi Hivatalban védjegyeztettem cégem arculatát és alaptevékenységét. Megmondom őszintén, sokáig aggódtam, hogy jöhet egy tehetősebb ember, aki majd learatja sok munkám gyümölcsét, emiatt már nem aggódom.

– Szentendrén nem fogott újabb építkezésbe, de az Ön cége, a Vinczemill alaptevékenységét már máshol folytatja.

– Igen, Fedémesen a szülőfalumban 12 éve már. Ez a történet régen kezdődött. Gyermekkoromban és később is mindig tetszett a faluban egy amolyan igazi parasztház. Kiderült, hogy a nagyapám szülőháza volt. Amikor eljött az ideje, megvettem, és pár évvel később a mellette lévő házat is. Itt alakítottam ki a papírmalmot. Csoportokat is fogadunk, megmutatjuk a papírmerítés művészetét. Fedémes nagyon szép hely, földijeim egészséges derűje-szemlélete életem legfontosabb iránytűje volt és ma is az. Vállalkozásom segítségével a falusi turizmus lehetőségét szülőfalum boldogulására tervezem. Ez Máté fiam feladata lesz többek között.

– A mai napig a vállalkozásban dolgozik?

– Igen, az alkotó tevékenység olyan, amit nem lehet megunni, sokszoros életet ad. Időközben tervezőgrafikus is lettem. A fehér mívesség egész életemet meghatározza. Nemes cellulózból, tradicionális kézműves technológiával fehér, pasztell és antik színekben, természetes-merített és rojtos-cakkos széllel készült termékeink – büszkén állítom, megközelítik a középkorban készült papírok minőségét. Hazánkban, ebben a szegmensben piacvezető a vállalkozásom, termékeink a http://www.vinczemill.hu oldalon is megtekinthetők.

– Úgy tudom, az Ön megrendelői között van a Parlament, a Vatikán, a mainzi Gutenberg Múzeum, George Bush levéltára, a Tokiói Papírmúzeum, és a Magyar Tudományos Akadémia. A legtöbb hazai kézműves rendezvényen képviseltetik magukat, de az országhatáron kívül is népszerűsítik a papírmerítést.  Ön számos díjat, kitüntetést tudhat magáénak, például a Magyar Örökség Díjat, amelyet a fiaival együtt vehetett át, Szentendre Város Mecénása díját, Szentendre Város Pro Urbe Emlékérmét, 2005. évben az Év Vállalkozójának választották.  Egy hazánkban már megszűnt, elfeledett technikát keltett életre a XXI. századi igényeknek megfelelően, s ma Szentendrén, Fedémesen és Budapesten  működik műhelye-galériája. Mégis, mire a legbüszkébb?

– Nem mire, inkább kikre, s a válasz: Vincze Máté, Vincze Kristóf és Vincze Lőrinc, azaz a fiaim. Érdemes úgy dolgozni, hogy tudom, vannak már a vártán. Mindig rendelkezésemre áll az értékes szakmai múlt, amiből meríthetek.  Útravalóul az életre a mottóm:

Álom

A Föld kicsi,

határok nincsenek.

Ha valaki valamit szívből,

igazán akar

és kitart mellette,

akkor azt a sors is

akarni fogja.

És az álom megvalósul!

                                                                                                 Tánczos Erzsébet

Ráadásnak szépséges húsvéti lapok – merített papíron a legszebbek!

A képen:tojásírás a Mesterségek Ünnepén

– Hogy fogadták a magyar kézműveseket Marokkóban?

– Ön kisgyermekkora óta hímes tojásokat alkot, sző, csuhéfigurákat készít. A  családja tanította meg a különböző mesterségek alapjaira?

– Én ezt nem így éltem meg, s a szándékuk sem hiszem, hogy ez volt. Egyszerűen részt vettem az életükben. Abban a környezetben nagyon sok inger vett körül. Mivel a szüleim keményen dolgoztak, engem leginkább a dédnagyanyám és a nagyszüleim neveltek. Ők aztán mindent megmutattak nekem, ami egy kislány számára érdekes lehet, olyat persze, amit ők maguk az életük részeként műveltek. Így aztán együtt fontunk, varrtunk, de legjobban tojást szerettem írni. Hiába rimánkodtam, hiába kérleltem azonban dédnagyanyámat, aki nagyon híres tojás festő asszony volt, hogy írjunk tojást, azt bármikor nem lehetett, csak kizárólag nagypénteken. Talán ezért is hagyott bennem ekkora mély nyomot, mert máskor  nem volt szabad.
Mindennek meg volt akkoriban a maga ideje. A tojásfestése nagypéntek volt.

A képen: Aranka tojásírást tanít a Vörösmarty téren.

– A tojásíró dédmama műhelyéből egyenes út vezetett a népi iparművesség fele?

– Ezt sem mondhatom el magamról, mert nem így történt. Teltek-múltak az évek, és csak 90-es évek elején álltam neki újra tojást írni. Sajnos ekkor már nem tudtam segítséget kérni kedves dédnagyanyámtól, de a rokonságban mindenkitől kértem és kaptam a mintákat.

– Ha a tojásírás ennyire fontos lett az életében, miért fordult mellette a szövés felé?

-A szövés nagyon érdekesen, mondhatni villámcsapásszerűen került az életemben. Úgy hozta az élet, hogy megláttam egy szövőszéket, méghozzá egy Tóth Sándor népi iparművész által készített széket. Ekkor azt mondtam magamnak: én szőni akarok. Nem óhaj vagy vágy volt ez, hanem nagyon erős elhatározás, amit rendre tettek követtek. Ma is Tóth Sándor széken dolgozom.

Most pedig Marokkóban az afrikai szövést is megismerhettem Soha nem értettem miért olyan egyenlőtlen a gyönyörű afrikai szőttesek fonal sodrása. Most választ kaptam a kérdésemre. A fonalat kézzel gyalogorsóval sodorják, olyannal amelyet az ókorban használtak. Nagyon jó dolog, hogy Afrikában a család együtt dolgozik,  megélik az összetartozást. A tudás Afrikában öröklődik, nálunk a fiatalok sokszor még egy gombot sem tudnak felvarrni, úgyhogy tőlük is tudunk tanulni.

-A Báling Lászlóné Aranka íróka éppen olyan fogalom ma már, mint a Tóth Sándor szövőszék.

– Örülök, ha így látja, hiszen a gicámnak, mert felénk a tojásírót így hívják, külön története van. 1999-et írtunk, mikor a népi kismesterségek játszóház vezetője szakot végeztem. Abban az időszakban történt, hogy húsvét előtt tojást írtunk, és négy deci forró viaszt magamra rántottam a rezsóról. Másod, harmadfokú égési sérüléseket szenvedtem. Azt mondtam, soha többé nem fogok a kezembe gicát. A baleset után betegen, otthon feküdve húsvét hétfőn a belgrádi TV műsorát néztem, ahol éppen tojásírás volt, de milyen! Egy égő gyertya felett melegítette az író asszony a gicát, belenyomta a méhviaszba, visszamelegítette, és írt. Pontosan elmondta a vonalvezetést, és azt is, hogy miből készült a tojásíró, s mivel ismerem a nyelvet, mindent meg is értettem. Ez lenyűgözött. Talán mégis létezhet olyan tojásíró, melyet sérülésem után is kézbe merek fogni?

Azonnal elmondtam a férjemnek, hogy nekem egy ilyen szerkezetet gyártson.  A sógorom esztergályos a férjem lakatos. Nekifogtak ketten, s készítettek három darabot, de nekem egy sem volt elég jó. Erre aztán megmérgesedtek a derék mesterek, és azt mondták, ha neked semmi sem jó, akkor csináld magad! Ebben maradtunk.

Fél évvel később a sógorom kiváló vörösréz lemezhez jutott. Megesett rajtam a szívük, meg aztán érdekelte őket a probléma megoldása, s végül csináltak nekem egy megfelelő gicát. Olyat, amihez nem kell rezsó, gyermek kézbe nyugodtan adható, de nagyon sokan használják profi írók is a gicáinkat.

– Ön is?

– Persze, hiszen időközben tojásíró népi iparművész vált belőlem amellett, hogy a csuhé-, szalma- és gyékénytárgyakat is hivatásszerűen készítem. Számos országos kézműves kiállításon díjaztak már.

– A tojásírásnak ismereteim szerint csak Magyarországon vannak hagyományai. Hogyan írhatott akkor tojást a szerb asszony?

– Ki kell ábrándítanom, az igazság az, hogy a hímes tojás nem hungarikum. Bulgáriában is népszokás, vannak hasonló mintáink is, például a kakastaréj. A délszláv területtől egészen Németországig hagyománya van a viaszolt technikának.

– Tojásírás, szövés, csuhézás. Hogyan bír ennyi tevékenyégre koncentrálni?

– Az a tény, hogy a nap 24 órából áll, nekem is probléma. A tojásírás, csuhézás, szalmafonás, szövés és az oktatás is az életem fontos része. Igen nagy kihívás az időt beosztani. Úgy dolgozom, hogy az évszakok adják a fő tevékenységeim egymást követő ritmusát. Tojást egész évben írok, mert ha nem tenném, akkor a  kezem nem tudna profin dolgozni. Olyan ez, mint a hangszeren való gyakorlás. Nyáron aztán jön a szövés, majd a szalma, végül télen a csuhé.  Ezzel el is telik egy esztendő. Nincs ebben semmi újszerű, régen így éltek az emberek. Minden munkának megvolt a maga ideje. Elvégezték, amit kellett, csúszás nem lehetett, de mindez megadta az év és az élet ritmusát. A hímes tojás bizony szezonális, de nem jobban, mint a többi tevékenységem.

– A népművészet helyzetét látva és ismerve Ön inkább optimista vagy pesszimista?

– Nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk, hogy volt Kodály Zoltánunk, Bartók Bélánk, Malonyay Dezsőnk, akik az értékeinket összegyűjtötték. Lényeges, hogy nekik vannak olyan követőik, mint Borbély Jolán, Györgyi Erzsi néni, Andrásfalvy Berci bácsi vagy Héra Éva.
A családokban a nagyszülők átadták a tudást, a magot a saját kis közösségükben elvetették, ami kikelt vagy ki fog kelni.  A mi felelősségünk ezt megőrizni, átadni. Én hiszek abban, hogy aki magas szinten, igényesen végzi a munkáját, az meg tud belőle élni. Ez után a nehéz időszak után biztosan lesz könnyebb, csak tenni kell a dolgunkat. Ehhez azonban szükséges a kapott tudás és a tanult tudás ötvözése. Csak a jelenben vagy csak a múltban nem élhetünk. Láthatja, én derűlátó ember vagyok.

– Van-e olyan tanács, fortély, amit húsvét előtt megoszt a kézművesség iránt érdeklődőkkel?

– Mostanság olyan sok divatos tojásdíszítési mód van, hogy néha arra gondolok, a kevesebb több lenne. Nézze, nekünk olyan bőséges mintakincsünk van, hogy alig győzi az ember. A szülőket, nagyszülőket, pedagógusokat arra kérem, hogy bátran alkalmazzák a népi viaszolt technikát, hiszen nem kell hozzá más, mint egy jó gica, tojás meg úgyis van a hűtőben.

Sokan azt mondják, hogy nehéz kifújni a tojást, de most megosztom az én praktikámat! Elég hozzá a patikából egy nagy fecskendő, s kell egy vastag tű.  Hegyes késsel meg kell bontani a tojás két végét, ezután az injekciós tűbe felszívni  a levegőt, és azt belenyomni a tojásba. Ezt kétszer, háromszor célszerű megismételni, ezután kétszer kell kiöblíteni a tojást. Amint megszáradt, indulhat az alkotás.

– Hol találkozhatunk önnel és alkotásaival?

– A munkáim neves kézműves vásárokon, a népművészeti boltokban, rangos kiállításokon megtalálhatóak. A Magyar Mezőgazdasági Múzeumban húsvét időszakában találkozhatunk, itt mindig tanítok tojásírást, úgyhogy együtt alkothatunk. Honlapomon virtuálisan megtalál minden érdeklődő, mely a www.nepiiparmuvesz.gportal hu.

Hasonló témában itt olvashat bejegyzéseket tőlem:

http://netfolk.blog.hu/2013/03/13/tojast_fujni
http://netfolk.blog.hu/2013/03/10/egyszinu_irott_tojas_keszitese

Tánczos Erzsébet  írása

Fehér Jánosné Vincze Irén viseletkészítő kitüntető címek és szakmai díjak birtokosa, a Heves Megyei Népművészeti Egyesület elnöke, aki a Gombold újra! verseny zsűrijében figyelte a fiatalok munkáit.

– Fel tudja eleveníteni, hogy mikor került kapcsolatba a népművészettel?

– Beleszülettem a népi kultúra világába. Fedémesen, egy kis palóc faluban nőttem fel. Gyerekkoromban még működött a fonóház, s kislányként bejárásom volt oda, mert a családom nőtagjai fontak. Nagyon tetszett nekem, hogy a lányok munka közben énekeltek, a fiúk meg tették nekik a szépet. Ez engem igen megragadott. A hosszú téli estéken édesanyámék eljártak a rokonokhoz, s vitték a hímeznivalót vagy a fonást magukkal Hol itt hol ott dolgoztak együtt. Ennek praktikus oka is volt, hiszen csak egy helyütt kellett a villanyt égetni meg fűteni, de a közös munka igen kellemes hangulatban telt. Akkor már gyerekkorban munkára fogtak minket.

– Miféle munkák voltak ezek?

– Semmi rémséges gyerekmunkára nem kell gondolni, de ha édesanya szőtt, akkor abban segítettem. A hosszú téli estéken nekem is ki kellett vennem a részem a hímzésből vagy a varrásból. Akkor persze eszembe sem jutott, hogy egyszer majd palóc viseleteket fogok készíteni. Úgy folyt ez, hogy mondtam fel a leckét, de közben a kezem járt, dolgozott. Amikor elkészült a vászon alapanyag, édesanyámék elém tettek egy motívumot. Na, azt kellett a törülköző két szélére szálára levarrni. Még mindig őrzöm ezt a törölközőt, az első munkámat.

– Szerette ezeket a tevékenységeket?

– Őszintén megvallva nem mindig. Sokszor inkább mentem volna játszani!.Akkor mérges voltam, hogy olyan dologgal kell töltsem az időt, amire soha semmi szükségem nem lesz, azt gondoltam.  Látja, ez egy tanulság, sosem lehet tudni, hogy mire lesz szüksége az embernek! .

– Az édesanyja volt a tanítómestere?

.- A hímzést tőle, a horgolást a keresztanyámtól tanultam. Utóbbi sem ment mindig zökkenőmentesen, mert ő rendre visszabontatta, amit nem végeztem megfelelően. Én viszont, mint afféle gyerek, hamar akartam végezni, s menni máris játszani. Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy az ő következetes nevelésük által lett belőlem igényes ember. Másként pedig nem lehet sem kézimunkázni sem varrni. Mai napig, ha az Édesanyám elvetődik hozzám és megnézi, hogy mit csinálok, még mindig talál kifogásolni valót.  Ránevelt arra, hogy ügyeljek arra, hogy minél tökéletesebb munkát adjak ki a kezemből. Nagyanyáinktól tanultam, hogy amit ember elrontott, azt ember helyre is hozhatja, de kötelesség is kijavítani a hibát!

A képen Ircsi által tervezett és kivitelezett blúz részlete látható.

-A szabás-varrás tudományát is a szülői házból hozta?

-18 éves koromban Borsodnádasdon egy híres szabó-varró asszonynál tanultam ki a szabás-varrást, majd 1970-ben Egerbe költöztem. Ott a Ruhaipari KTSZ-nél férfinadrágokat varrtunk. Ennek nagy hasznát veszem a viseletkészítésben, ezért nem okozott nehézséget a néptáncegyüttesek részére a csizmanadrágokat elkészíteni.

– Mikor kezdett népviseleteket varrni?

– Előbb férjhez mentem, s a  párom biztatására eljártam az egri Központi Néptáncegyüttesbe azokon a napokon, mikor ő fazekasságot tanult. A néptánckörben kapcsolatba kerültem a viselettel, s ekkor kezdtem el tanulmányozni a palóc falvak öltözeteit, hímzésvilágát. A régi viseleti darabok tanulmányozása után kezdtem el a saját tervezéseimet megvalósítani. Erre is a férjem is bíztatott. Kért, hogy készítsek neki egy szép inget, így első darabot a férjemnek varrtam. Amikor megszülettek Zsombor és Viktor fiaink, akkor nekik varrtam és hímeztem apró ingecskéket és természetesen megvarrtam mindent, amire szükségük és szükségünk volt.

-Büszkeség lehetett ez az édesanyjának.

 Érdekes, hogy akkoriban igen visszaszorult vidéken is a népi ruhák viselése. Még rám is szólt, édesanyám hogy Egerben hordhatom a viseleteimet, de Fedémesen ne vegyem fel azokat. Én azért még a trapéz nadrágomra is csempésztem egy-két hímzett palóc motívumot, mindig szerettem öltözködni és érdekelt a divat is.

 – Ön palóc népviselettel foglalkozik, miért pont ezt választotta?

Menyecskeruha – a legújabb kollekció egyik ékessége

– Mindig is itt éltem Palócföldön, s hivatásomnak tekintem megmutatni, hogy Heves megye falvainak milyen hímzései vannak, milyen motívumokat használtak, hogyan díszítették az öltözeteket és milyen viseleteket hordtak régen. A gyökereim miatt nem is volt kérdés, hogy palóc viseletekkel foglakozzam. Az emberek a matyót és a kalocsait ismerik és ez jó, de a magyar hímzésvilág igen gazdag, s ezt a képet szeretném a magam eszközeivel árnyalni. Már amikor az első viseleti darabot elkészítettem az volt az álmom, hogy egyszer majd megismerjék, felismerjék az öltözeteimet.

Menyecskeruha

– Hogyan?

– A palóc népművészetet igyekszem megismertetni az emberekkel, mert az az én világom. Szeretem megmutatni, hogy milyen volt egy –egy palóc falu viselete. Varrok hagyományőrző együtteseknek eredeti népviseleteket, de fontos a számomra, hogy a hagyományok szellemében, korunkhoz alkalmazkodva olyan ruhákat is készítsek, amelyeket használni lehet. Máshogy élünk mint őseink, más az életritmusunk, másképp közlekedünk, de hát a viselet régen sem volt kőbe vésve, régen is történtek változtatások. Számomra nagyon fontos, hogy egy ruha hordható legyen. A blúzaim ujján például ott a palóc jellegzetesség. a piros-kék hímzés, de diszkréten, szolidan, jelzés értékűen. Én is viseletekben járok, így magam tapasztaltam ki, hogyan őrizhetném meg a hagyományos motívumokat, formákat úgy, hogy kellemesen érezzem magam bennük a mai rohanó világban is. Fontos, hogy a viseleteim évtizedeken keresztül hordhatóak, mert anyaguk tartós, és nem a változó napi divat hatására születnek.

Aprólékos kézimunka palóc jegyekkel a blúz ujján

– Manapság is készít hagyományos viseleteket?

– A munkáim két fő csoportba oszthatók. Egyiket a saját egyedi tervezésű ruháim alkotják. A másik fő irányzat, a hagyományos palóc viseleteket készítése. Ezeket néptánc- és hagyományőrző együttesek részére készítem el jelenleg is. Honlapomon (http://www.palocviselet.hu) megtalálhatók az általam tervezett viseletek és a néptáncruhák egyaránt.

Menyecskeruha

– Ön kiállításokon, pályázatokon is részt vesz.

– 1985 –ben bátorkodtam először a Kisjankó Bori országos hímző pályázaton elindulni, melyre legfeljebb 5 pályaművel lehet nevezni. Én annyival indultam neki a megmérettetésnek, és mind az öt elfogadásra és kiállításra került. Ez a siker igen inspirált, ettől fogva készítettem az ingruhákat, a vőlegényingeket. Egy évre rá pályáztam „A népművészet ifjú mestere” címre, melyet ki is érdemeltem, pedig kevés embernek sikerül elérni ezt a nagy kitüntetést. 2006 óta a Népművészet Mestere is vagyok, mely a népművészeknek járó legmagasabb állami díj. Ez a hatalmas elismerés felelősséggel is jár, hiszen annak, akinek odaítélik, szakmailag mindig méltónak kell lennie rá.

-Hogyan lehet nevezni az országos pályázatokra?

– Mindig újabb és újabb fajta viselettel, új kollekcióval kell készülni – nem elég egyetlen ruhadarabot elkészíteni. Természetesen a minőségi követelmények is igen magasak: mívesnek, szépen kidolgozottnak kell lennie a pályaműnek. Ezért mindig valami új, eredeti ötlet alapján készítettem a hordható ruhákat.

– Mi a siker kulcsa?

– Talán az, hogy mindegyik holmit úgy készítettem, mintha magamnak szánnám. Az is lehet, hogy az „ előzsüri” a siker kulcsa.

– Mit nevez előzsűrinek?

– A nagy népművészeti vásárokon, rendezvényeken mindig kíváncsi vagyok a közönség véleményére. Hogyha valamit sokan dicsértek, akkor annak a még mívesebb változatát elkészítettem, és azt küldtem el a kiállításra.

– A Gombold újra! verseny zsűrijében is szerepet vállalt.

-A Népművészeti Egyesületek Szövetsége kért fel, és igen megtisztelőnek éreztem a feladatot, bár ez egészen más felelősséggel járt, mint a viseletkészítés. Nagy öröm volt látni, hogy fiatalokat is megihletnek a népi motívumok.

– Az ügyesség, a népművészet szeretete mennyire jellemző a családjára?

– Az én indíttatásomat már elmeséltem, de a pályám alakulása szempontjából is igen fontos, hogy a férjem mindig biztatott. Ő fazekassággal foglalkozik, míves ékszereket alkot. Zsombor fiúnk első hangszerét, kedvenc körtemuzsikáját is a férjem készítette. Azt aztán fújta Zsombor például a Mesterségek Ünnepén is – mert a gyerekeket mindig vittük magunkkal a különféle rendezvényekre – még az esti Híradóba is bekerült. Másnap felismerte a Várban a fagylaltárus, és ingyen fagyit kapott a gyerekem.

– Jó indítás a zenei pályához.

– Igen, talán ennek köszönheti a magyar könnyűzenei élet a Kerekes Bandet. Idővel a két testvér -Zsombor és Viktor együtt indult neki népdalokat gyűjteni. A fiúk természetesen nőttek bele a népi kultúra ismeretébe és szeretetébe. Már kicsi korban is érdekelte őket az elődeink élete, sorsa. Szívesen hallgatták Nagymamájuk és Nagypapájuk igaz történeteit.

– Mit tanácsol a szülőknek, pedagógusoknak, hogyan hozható ez a világ a gyerekek életébe?

– Úgy gondolom, ha a szülő szeret dolgokat létrehozni, alkotni, tevékenykedni, a gyerek látja, hogy ez jó, kedvet csinálunk neki, akkor könnyen bevonható az alkotásba, s ez ráadásul alkalmat is teremt a jó hangulatú beszélgetésre. Ez pedig a mai világban is az egyik legnagyobb kincs. Az egész életünket végig kíséri az, amit hozunk magunkkal.

Portékákkal a mesterségek Ünnepén

Tánczos Erzsébet írása

Szontaghné Demeter Ágnes lószőrékszer – kollekcióját csodálva azon tűnődöm, miből kellhet több egy ilyen csoda elkészítéséhez: kreativitásból, tervezésből vagy türelemből.

Szerencsére Ágnes, a lószőrékszerek alkotója türelmesen, kedvesen válaszol minden kérdésemre. Talán türelemből kell a legtöbb…

-Mióta foglalkozik kézműveskedéssel?

– 12-13 éves koromban kezdődött, horgolással, varrással, majd a bábjátszással és bábkészítéssel kerültem kapcsolatba. Ott is elsősorban a műhelymunka érdekelt, vágás, ragasztás, varrás, és az, hogy hogyan alakul ki az anyagból valami, azaz bábfigura. Ezek az évek sokat adtak ahhoz, amit ma csinálok. Már akkor vágytam rá, hogy én is létrehozzak eredeti alkotásokat, és a sok év alatt valószínűleg a kézügyességem is fejlődött. A türelmemmel-ami a lószőrékszer készítéshez különösen szükséges- pedig sosem volt probléma.

– Innen egyenes út vezetett a lószőrékszerek készítéséhez?

 – A történet azért hosszabb és kicsit kanyargósabb. Fiatal házasokként a férjemmel elhatároztuk, hogy szép és ötletes kézműves termékekkel éljük ki kreativitásunkat és gazdagítjuk a családi kasszát. Nem a lószőrrel kezdtük. 1991-ben a férjemet ragadta meg ez a technika, talált is egy lószőrékszer készítő tábort Dunakilitin. Ez egy sátortábor volt. Én szívesen sátorozom, de akkor úgy gondoltam, hogy a kicsi gyerekünkkel ezek a nomád körülmények nem vállalhatóak. Úgyhogy ki is maradt az életemből ez a tábor.

 Lószőrfülbevalók üveggyönggyel

-De nem a lószőr.

 – Nem ám! A férjem ugyanis részt vett a táboron, és hazatérve nagyon-nagyon lelkes volt. Nem véletlenül, a vezető Németh György a terület egyik legkiválóbb képviselője. Na, tőle tanult a férjem, ő meg azon frissiben megtanította nekem, amit ott elsajátított. Közben én is rákaptam a dologra, és autodidakta módon haladtam tovább. Ez persze nehéz és időigényes, de én nagyon lelkes és eltökélt voltam, a lószőr mint alapanyag lenyűgözött, megjegyzem, ez még ma is így van.

– Mindent teljesen egyedül sajátított el?

– Nem, a következő évben már az egész családunk ott volt Dunakilitin Németh György táborában. Annyira jó hangulatúak voltak ezek a táborok, hogy miután 6 évvel később megszűnt, mi még 9 éven át, minden évben visszatértünk pont oda hármasban.

-Németh Györgyöt tekinti a mesterének?

 – Igen, bár sok mindent saját magam tapasztaltam ki, a mestereimnek Németh Györgyöt és Libisch Zsókát tekintem. Nagyon sokat tanultam tőlük.

– A lószőrékszerkészítés a munkája?

 – Nem, a fő foglalkozásom sohasem ez volt. Építész tervezéssel foglalkoztam, amíg nyugdíjba nem mentem. Most, hogy nyugdíjas vagyok, több időm van a magam örömére – és remélem a másokéra is – alkotni.

-Milyen tervezőmunka előzi meg az alkotást?

– A lószőrékszereket készítés közben tervezem, mivel sokáig tart egy-egy darab elkészítése, közben mindig jönnek ötletek, amiket előfordul, hogy lerajzolok, nehogy elfelejtsem. Sok vázlatom van, amit még nem készítettem el. De hiába a rajz, ha mégsem lehet úgy megcsinálni, ahogy kitaláltam, mert a technika nem engedi. Ilyenkor módosul a terv, de feladni sosem szoktam!

– Mennyi idő egy-egy ékszer elkészítése?

 – Egy gyűrű úgy 2 óra, egy nyaklánc  nagyjából egy hónap munkája,- hogy a két szélsőséget említsem-, a két pályázati garnitúrámon összesen 4 hónapot dolgoztam.

-Mi inspirálja az alkotásban, alkotásra?

– Szeretnék egyedi, különleges darabokat készíteni, mert én is akkor élvezem a munkát, ha feladatot jelent. Eddig a lószőrékszer készítés hagyományaiból kiindulva és azt tiszteletben tartva dolgoztam, bár igyekeztem saját stílust kialakítani. A lószőrékszer készítés egy speciális alapanyagból, speciális technikával való munkát jelent, de hogy milyen ékszerek kerülnek ki a készítő kezeiből, az a készítő kreativitásától, ötletgazdagságától és persze a munkája minőségétől, igényességétől nagyban függ. Újabban elkezdett érdekelni, hogy ismert motívumokat a népi díszítőművészetből hogyan tudnék alkalmazni, és lószőrből megvalósítani. Ennek a próbálkozásomnak lett eredménye a Magyar Kézműves Remek 2013 pályázatra készült egyik garnitúrám, a fekete színű „Tulipános”.

A színes és a tulipános garnitúra is kiállításra került.

A matyó motívumokat is alkalmasnak tartom, készítettem is már „Matyó rózsa” medált.

matyó rózsa lószőrből

– Hogyan döntötte el, hogy indul a magyar Kézműves Remek pályázaton?

 – Azért vágtam bele, mert a fejemben megvolt ez a két tervem, s ezek igen inspirálóak voltak. Ez év tavaszán a lehetőségem is megadatott a megvalósítására – ez azt jelenti, hogy bőven volt időm -, és a tervek testet is öltöttek időre. Nagy öröm, hogy pályázati munkáim kiállításra kerültek

 A Magyar Kézműves Remek pályázatra beküldött színes garnitúra

– Ha gazdára lel egy – egy ékszer elkészíti-e újra pontosan ugyanazt vagy egyből csak egyetlen darab van?

 – Igyekszem mindig mást készíteni, de bevallom, van egy-két kedvenc formám, és persze vannak darabok, amelyek kifejezetten népszerűek, így előfordul, hogy nekifogok újra, bár mint tudjuk, a „kézimunka” soha nem tud kétszer ugyanolyan lenni.

 A “Tulipános garnitúra” részletei

-Mennyire ismerik az emberek a lószőr felhasználását?

– Kézműves vásárokon való részvételeim alkalmával azt tapasztalom, hogy nem nagyon ismerik az emberek a lószőrékszer készítést, a múltját sem, de nagyon sok pozitív érdeklődéssel találkozom. Nekünk az a dolgunk, hogy ismereteket is terjesszünk, ezért szívesen válaszolok a kérdésekre.

-Mit érdemes ismernünk a lószőr felhasználásáról, az ékszerek készítéséről?

 – Őseink úgy kétezer évvel ezelőtt kezdtek foglalkozni a lótenyésztéssel, tehát mondhatjuk, hogy azóta használjuk fel mi magyarok a ló szőrét. Gondolta volna, hogy a jurta favázára a nemez borítást is lószőrkötelekkel rögzítették?. Ennek kettős szerepe is volt, hiszen a lószőrkötél szúr, így a csúszó-mászó állatok inkább a jurtán kívül maradtak. Tehát nem csak az ékszerkészítéshez használták fel a sudárt, ami a ló farokszőrének másik elnevezése. A farokszőrből készült kötél  tartós, erős, rugalmas, és nem rohad be nedvesség hatására sem. Orbán Balázs beszámolója szerint az 1800-as években nagyipari méretekben gyártották a lószőrből készült használati tárgyakat.

– Milyen tárgyakra gondoljunk?

 – Szitákat, nyűgöt (a ló lábára való szőrbékót), pórázt (bocskorkötőt), pányvát, zablát is készítettek többek között.. Még a viseletben is megjelent: gombot is kötöttek be vele, főkötőváznak is használták. Utóbbinak az volt az oka, hogy a lószőrből készült alap könnyű, szellős és formatartó volt. A pásztor lószőrfonattal erősítette fejére a kalapját. Népművészeti alkotások a lószőrből hurkolt nyakláncok, gyűrűk, fülbevalók, óraláncok, pipaszárak, szipkák. A legdíszesebb lószőrmunkák különben a tűtartók Ezek rendszerint kér egymásba tolható lúdtollszárból, madárcsontból állnak. Vannak gyönggyel olyan, gazdagon díszítettek, ahol a lószőr alig látszik.

– Ékszer mióta készül lószőrből?

 – Az ékszerkészítés ősibb mint a ruhakészítés. A kezdetleges ékszerek részben állati anyagokból készültek. A honfoglalás előtti nomád pásztor meglehet, hogy lószőrből készült nyaklánccal kedveskedett választottjának, ezt nem tudhatjuk pontosan.

– Miért nem?

 – Azért, mert a korra jellemzően temetkezéskor a halott lovát, használati eszközeit, nőknél az ékszereket is a halottal együtt temették el. Így legfeljebb csak maradványokra bukkanhattak a régészek, ezeket kiemelni már szinte lehetetlen.

– Tudjuk-e, kik alkották régen a lószőr remekeket?

– Pásztorok, betyárok, hadifoglyok munkái maradtak fenn. Nekik volt idejük bőven lószőrrel foglalatoskodni. Rózsa Sándor kufsteini raboskodása idején fafaragásokat és lószőr gyűrűket készített. Ezeket eladathatta, és így följavíthatta a kosztját.

– Milyen tulajdonságok teszik a lószőrt alkalmassá ékszer készítésére?

-A lószőr erős, hajlékony és rugalmas is, erre bizonyságul például a fennmaradt nyakláncok és óraláncok szolgálnak .A hosszú lófarok szőr fényes felületű és fonadéka elszakíthatatlan. Üreges szerkezete miatt hajlékony, könnyen lehet hurkolni vele, ami a lószőrékszer készítésnél az alap. Csak jó minőségű lószőrből lehet szépen és jól dolgozni, nem minden lófarok alkalmas ékszerkészítésre.  Én a fekete lószőrrel dolgozok szívesen, szépen lehet díszíteni színes gyöngyökkel, fagyöngyökkel, a fehérrel nagyon nehéz, mert nem lehet jól látni, de a pályázati anyagom bizonyítja, hogy nem zárom ki a használatát, és szeretem összedolgozni a különböző színű szálakat

-Kizárólag lószőrrel foglalkozik?

 – Nem, és ennek több oka is van. Az egyik az, hogy egy apróbb lószőrékszer elkészítése is olyan aprólékos, annyi munkaórát vesz igénybe, hogy a ráfordított időnek megfelelő árat nem kérhetek érte – persze imádom csinálni, de ez más dolog. Úgyhogy zsinórékszereket is készítek, magam tervezem őket, ebben is vannak újításaim. Autodidakta módon álltam neki a zsinórékszerek készítésének is, s most már a saját ötleteimmel fűszerezem.

– Mik ezek az újítások?

 – A férjem Tiffany technikával is dolgozott. Csodás faliképeket alkotott, ezekből Egerben többet is láthat az ember. Nos, az üveggel való foglalatossághoz adott volt a technikai háttér. Mivel igen érdekelnek az új dolgok, elkezdtem üvegékszereket is készíteni. Újabban saját készítésű üvegmedállal kombinálom a zsinórékszereimet.

– Van-e aki továbbviszi a lószőrékszerkészítés hagyományát?

– Úgy tapasztalom, hogy sok ember rácsodálkozik, sokan érdeklődnek, sok embert elvarázsol az aprólékos kidolgozás, és van igény a szépre. Persze rétegérdeklődést tapasztalok, a kézművesség és a népművészet felé nyitott emberek körében aratok sikereket. Remélem, hogy az a néhány készítő, aki jelenleg aktív, hozzám hasonló elkötelezettséggel dolgozik, és akkor van remény, hogy életben tartsuk ezt a szép és ősi technikát.

-Hol találkozhatunk Önnel?

 — Egerben élek, ott dolgozom, de jelen vagyok a kézműves vásárokon Egerben és az ország számos pontján. Például a Mesterségek Ünnepén is sokszor részt vettem már. Természetesen jelen vagyok az interneten, virtuálisan is várom az érdeklődőket!