– Gryllus Vilmos nevét elsősorban a gyerekeknek szóló dalokkal kapcsoljuk össze. Mindig is zenésznek készült?
– Nem mondhatnám, hogy zenésznek készültem. Ez annyira igaz, hogy polgári végzettségem is van, építészmérnöki diplomát szereztem a Budapesti Műszaki Egyetemen.

–  A név azért kötelez, hiszen a gryllus szó latinul tücsköt jelent. Aisopos óta a tücsök és a zenélés összetartozik.

– Szeretem is a tücsköt, a honlapom zenéje is a kistücsökről szóló dalomból való.

– Voltak zenészek a családban?

– Egy többszázéves evangélikus énekeskönyvben érdekes dologra bukkantunk. Az egyik ének mellett ez szerepelt: „Gryllus–féle énekeskönyvből”, úgyhogy kellett legyen tücsök–hajlamú ősünk. Engem gyerekként csellózni tanított a nagyapám, Dániel testvéremmel együtt meg zenei általános iskolába jártunk, de aztán nem konzervatóriumba, hanem gimnáziumba jelentkeztem. Szinte véletlenül lettem zenész, egyszerűen csak belecsöppentem. Az is igaz, hogy tetszett és a mai napig tetszik a dolog.

– Hogyan történt ez?

– Még gimnazista voltam, mikor a testvérem zenekart akart alapítani, és engem is hívott zenélni. Mentem. Ebből lett aztán a Kaláka. A megzenésített verseket előadó zenekarunk hamar ismert lett.

– Ekkor került kapcsolatba Levente Péterrel?

– Hat évvel később. A’70–es évek közepén történt, hogy megismerkedtünk egymással. Be kell valljam, bizonyára az életkorunk miatt, de mi, Kalákások nem tudtuk, hogy kicsoda az a Móka Miki, aki akkor már fogalom volt a gyerekek és szülők körében. Cserébe viszont Péter sem járt Kaláka koncertekre.

– Hogyan lett ebből így munkakapcsolat, majd barátság?

– Döbrentey Ildikó, Levente Péter felesége és alkotótársa hívott meg minket egy előadásukra. Hamar megtaláltuk a közös hangot, a kölcsönös nagyrabecsülés  pedig megfelelő alapnak bizonyult a közös munkához.  Ennek eredménye az 1975–ben bemutatott „MÓKALÁKA” országjáró műsor volt.

– Érdekes cím.

– És beszédes, hiszen ebben Péter, alias, Móka Miki volt a Móka, mi meg a Kaláka. Közben a rádióban útjára indult az óvodások új műsora, a Ki kopog?

– Ekkor, tíz év együtt zenélés után megvált a Kalákától. Miért?

–Tíz év nagy idő, pláne egy fiatalnak. Így alakultak a dolgok. De legalább kipróbálhattam.

– Mindig vonzotta, hogy gyerekeknek zenéljen?

– Dehogy, gimnazistaként, majd fiatal felnőttként a saját korosztályomnak akartam elmondani, elzenélni dolgokat. Amúgy a Kalákának mindig is voltak vidám hangulatú gyerekvers-megzenésítései, amelyeket eredetileg nem gyerekeknek játszottunk, de aztán a gyerekkoncerteken is helyet kaptak. Nem is lehet mindent kategorizálni, hogy kinek való, hány éves kortól hány éves korig. Levente Péterrel és Döbrentey Ildikóval pont jókor kerültem kapcsolatba. Akkor volt műsoron a Kossuth rádióban a Ki kopog?, az óvodások műsora. Háromfős társulatunkban Ildikó volt a meseíró és a dramaturg, Péter a játékos és a rendező, én pedig a zenész és a zeneszerző. A nagyrabecsülés mellett ekkor már a barátság és a gyerekekért érzett felelősség is egy csapatban tartott minket. Közben igyekeztünk kitanulni ennek a magunk teremtette műfajnak a szabályait.

– Ezeket a produkciókat az egész ország ismerte és szerette.

– Főleg az Égből pottyant mesék sorozat televíziós adásait.

– Miket alkottak közösen?

– Biztos nem jut eszembe minden, de lássuk csak, a rádióban volt a Ki kopog? Színházban játszottuk a Zűrhajót, a Banyatanyát, a Zsupszfalvi tűzoltókat, aztán jött a Madárles meg a Sapkamanó.  A televízióban a Játékszüret, az Égbőlpottyant mesék, a Daloskönyv, a Varázsló című sorozatok. Közben születtek könyvek, lemezek, újságok. Sok minden, de főként fellépések az egész országban, néha még azon is túl . „Vilmos, hol vagy?” „Itt vagyok!”, kezdtük a játékot, ki tudja hányszor.

– Miért fejeződött be ez az együttes munka?

– Egyre fontosabbak lettek a dalok, programmá vált a gyerekekkel való közös éneklés. A közös lehetőségek meg fogytak 96-ban az Égből pottyant meséket is abbahagytuk – nem önszántunkból…  Mostanában leginkább egyedül játszom agyerekműsoraimat. Másfél évtized közös munka alatt sokat megtanultam Pétertől és Ildikótól arról, hogy hogyan forduljak a gyerekekhez. Szakmai fogásokat, fortélyokat, amiket aztán saját személyiségemhez igazítottam. De nagyon sok minden van, amit nem lehet mástól megtanulni…

–Van egy íve annak az életpályájában, hogy először zenekarban, aztán párban, most egyedül lép fel?

– Nincsen. Mindegyik állomás fontos az életemben, egyik sem kitérő vagy mellékvágány. Különben pedig 1996 óta újra tagja vagyok a Kalákának is.

– Ez milyen változásokat jelent az előadásokban?

– Úgy döntöttünk, hogy a gyerekeknek a zenekar is és én is külön muzsikálunk, ők hármasban tartják a koncerteket, én meg egyedül, de minden más felnőtteknek szóló Kaláka koncerten, külföldi turnén, lemezfelvételen én is ott vagyok.
– Jelenleg a gyerekműsorai a legismertebbek. Több mint húsz éve jelent meg a Daloskönyvek első kazettája.

– Igen, ezekben a közös éneklésre szánt dalaimat gyűjtöttem össze. A Daloskönyv sorozatnak immár négy tagja van. Ezeket a dalokat óvodákban, iskolákban is éneklik, néhány közülük tankönyvekbe is bekerült. A legutóbbi a Dalok 4. Ezen olyan magyar népdalok vannak, amelyeket én is szerettem és sokat énekeltem gyerekkoromban. Bízom benne, hogy a mai gyerekek számára is szerethetők, hallgathatók, és örömmel énekelhetők.

– A hanganyagai az egész évet felölelik.

– Ez a tematika természetesen adja magát. Az első Daloskönyv az évszakokat követi, a második állatokkal, növényekkel, a természettel foglalkozik. A harmadik, a Biciklizős lemez a nyári dalok tárháza, a Nótás Mikulás és a Karácsonyi angyalok pedig a télieké. A Maszkabál portréi a farsangot elevenítik fel.

–A Biciklizős olyan, mint egy tökéletes nyári nap reggeltől estig.

– Ennek a lemeznek különleges története van. Alma lányom három éves sem volt még, mikor a biciklim vázára felszereltem egy gyermekülést, és nekivágtunk a kalandoknak, közben jókat beszélgettük. Egyszer aztán így szólt: „Papa, énekelj!” És én énekeltem. Mire hazatekertünk, készen lett egy dal. Két év alatt összejött egy teljes lemeznyi.

– Hogyan születnek a saját szerzeményei? Mi van előbb, a dallam vagy a vers?

– A dalszerzőknél általában előbb van meg a dallam és ahhoz alakul a vers, de én máshogy működöm, én verseket éneklek. Előbb megírom a szöveget, csak aztán jön a dallam. Az már könnyű. Persze a készülő versbe már beleérzem sokszor a zenét is, így aztán lehet, hogy egy hibátlan ritmus kedvéért lemondok egy költőibb gondolatról… Viszont így a gyerekek könnyebben megtanulják a dalokat.

–Egy-egy műsor mindig ugyanazt tartalmazza?

–Miután kialakul egy műsor, nem merevedhet meg, hiszen nincs két teljesen egyforma közönség s nekem a nézőkhöz alkalmazkodnom kell. A kisgyermekek befogadóképessége elég különböző. Érzi az ember már nem sokkal az után, hogy kiáll a színpadra, hogy a gyerekek mennyire lesznek befogadóak. Ha nem igazán tudnak figyelni, nekem kell érdekesebbnek lennem, változtatnom az eredeti elképzelésen. A megfelelő körülmények persze segítik a közös játékot. Egy színházteremben, ahol rajtam kívül nincs más impulzus, nyilván jobban tud figyelni és így több élményhez is jut az óvodás, kisiskolás, mint e nélkül. Fontos érezni, hogy mikor énekelhetek még egy versszakot egy dalból, mikor jobb újba fogni, mikor lehet a közönséget közös éneklésbe vinni, mikor nem.

-Úgy hírlik, ön nem szereti előadás közben a tapsot.

-Különösen dal közben zavar a ritmikus taps. Beszorítja az előadót, meg kizökkenti a közönséget is. Jobban szeretem, ha a nézők inkább átadják magukat a zenének, a közös éneklésnek. Műsor végén sem várom el az ünneplést. Jobban szeretek integetni, kezet fogni, búcsúzkodni, dedikálni.

-Ha dalolunk, attól jobb emberek leszünk?

-Bízom benne. Hiszek a belülről fakadó dalolás felszabadító erejében, hogy a közös énekközösségi élményt teremt.

-A műsorok időről időre változnak?

-Igen, ha egy improvizáció beválik, azt megtartom.  A véletlen sokszor jó ötletadó. Egyszer például Kányádi Sándor is ott volt nézőként az előadáson, s bevontam a műsorba, mint képzeletbeli szereplőt. Azóta, ha nincs is ott, néha a gyerekek a kis juhászok, én pedig Sándor bácsi szerepében kérdezem őket: „Te kis juhász, merre mész?” ahogy az  egyik Kérdezgető című versben van. Aztán lehet, hogy szembe jön velünk Sarkadi Sándor bácsi, aki épp egy gólyahír virággal beszélget. Így elevenedhetnek meg a költők is a színpadon.

– A versek és a zene mellett még sok egyéb érdekességet tudnak meg a gyerekek. Megtanulják, hogy a kalóznak fél szeme van, s nem egy, vagy, hogy a harkály feje milyen különleges felépítésű.

– Ha egy műsor humoros és érdekes, jobban tudnak figyelni, és sok mindent észrevétlenül meg is tanulnak. Ha egy gyerek unatkozik, akkor nem lesz csendben udvariasan. Jobban szeretem, ha mindenki jól érzi magát.

– A dalok állandó témája a természet. Olyan jelenségek mellett, mint mondjuk az élet körforgása, állatokat, növényeket is megismerünk.

– A természet engem mindig inspirál. A dalok szövegénél hűségre törekszem, olykor meg is mutatom biológus barátaimnak, hogy szakmai szemmel nézzék meg. A valóságot mutatom be, és nem hinném, hogy mindentől meg kell kímélni a gyerekeket.  A vércse igenis megeszi a pockot, nem kötnek barátságot, és sétálnak el együtt az alkonyatban.  Amellett, hogy az ilyen szirupos dolgokat nem szeretem, elzárkózom attól, amit nem tartok igaznak.

– Könnyebb a mai világban eljutni a közönséghez?

– Nehezebb, sokkal nehezebb, mint mondjuk húsz éve. A választék hatalmas lett, a színvonal, pedig nagyon vegyes. A gyerekek szórakoztatására egész iparág épült fel,  ahol a profit érdekében mindent szabad.

– Változtak a gyerekek az elmúlt tíz évben?

– Persze, sokkal pörgősebb lett az élet, hiszen  van internet, mobiltelefon és több tucat tv-csatorna. És a gyereknevelési elvek is változnak. Ez nem marad hatástalan.

–Hogyan adhatjuk tovább az értékes dalok, versek szeretetét?

-Én lassan negyvenhárom éve próbálkozom ezzel. Garancia és recept semmire sincs, de azért reménykedem az értékek megmaradásában, mikor olyan szülők hozzák el előadásra a gyerekeiket, akik annak idején, gyerekként, maguk is velem énekeltek.

– A művészek helyzete hogyan változott?

–Sok lehetőség megszűnt, de közben számtalan új is teremtődött.  Az mindenesetre biztos, hogy sok ötlet nem valósulhat meg pénzhiány miatt.

–Mire számítson ma egy pályakezdő?

–Nem irigylem őket. Mikor én kezdtem, akkor például nem volt menedzserünk. Nekem még, most sincs. Aki engem keres, az megtalál, és tudja azt is, hogy tőlem mire lehet számítani. Én már sikeresen elkerültem, hogy kialakítsák az arculatomat a nagyobb nézettség kedvéért. Nagy szerencse, hogy az lehetek, aki vagyok. Aki ma kezdő, annak talán mindezért jobban meg kell küzdenie.

– Említette, hogy a Daloskönyvekben minden évszakra, ünnepkörre találunk dalokat. Mit jelent ez? Nem számíthatunk újabbra?

–Vannak még kisebb feldolgozatlan területek, ünnepek. Ilyen például az anyák napja is. Van is már a fejemben néhány ilyen dal. Jövőre talán azokból is lesz valami.

Tánczos Erzsébet

Mottó:

S miközben játszunk és tanuljuk a régi fogásokat, ötletes megoldásokat a régi ember sokféle szüksége és mulatsága révén, megértjük, megismerjük műveltségvagyonukat, az emberi művelődés történetét. S közben magyarul beszélünk, nyelvünket is tanuljuk, műveljük. Kézműves játékainkat tervezve, valamikori szép mesterséghez illő szavakat is tanulhatunk, azért hogy ne menjen feledésbe sem a játék, sem a szó.”(Csókos Varga Györgyi: Fonás, vetés, szövés)

 A Magyar Mezőgazdasági Múzeum folyosóján tipegők és kisiskolás gyerekek békésen morzsolják a kukoricát, őrölik, szitálják hosszú perceken át, kitartó figyelemmel. Eszembe, hogy ekkorka koromban én is milyen örömmel morzsoltam, daráltam meg szitáltam a nagyszüleimmel, s közben mennyi ének, mennyi mese volt!

A foglakozást a Kenderkóc Népi Játszóház munkatársai vezetik. Bordács Gábort kérdeztem a játszóházról, a kezdetekről s véleményét a népi kultúra helyzetéről:

– Kik a Kenderkóc tagjai?

 – Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a Kenderkóc Népi Játszóház családi vállalkozásunk, mely már közel tíz éve működik.

– Hogyan született meg a népi játszó ötlete?

– Erről leghitelesebben óvónő végzettségű nővérem tudna mesélni. Ő ugyanis az ötletgazda, ő vágott bele elsőként a népi játszóházba.

– Nehéz volt meggyőzni a családtagokat az ötlet életképességéről?

– A mi családunkban alapvető, hogy segítjük egymást minden lehetséges eszközzel. Testvérem is az első pillanattól kezdve élvezte a szüleink támogatását, segítségükkel kezdte a munkáját. Idővel aztán kiderült, hogy bőven akad munka a játszóházban, ekkor a másik testvérem és én is csatlakoztunk a családi csapathoz. Így az egész családunk aktív részese lett a népi játszóház programnak.

– Azóta változatlan a tagok száma és személye?

– Folytonosak a változások, de ezek egyelőre jót hoztak. Miután a nővérem vidéken alapított saját családot, a távolság nagyon megnehezítette a munka szervetését is, kivitelezését is. Közben a megrendelések egyre csak gyarapodtak. Ezek a körülmények arra késztették a családunkat, hogy két játszóházat működtessünk, így az ország egész területén vállaljuk népi játszóházak és kézműves foglalkozások megtartását.

-A családjukból hozták a népi kultúra ismeretét? Mindebbe beleszülettek?

-A mi családunk amolyan ügyes família, nem riadunk meg semmiféle munkától, ezt a fontos útravalót az őseinktől kaptuk-

– Mit tapasztalnak, a mai „szintetikus” világban van-e elég érdeklődés régi értékeink iránt, van-e esély, hogy mindez megmaradjon, fennmaradjon a jövő generációk számára is?

– A munkánk során rengeteg emberrel találkozunk, s azt tapasztalom, hogy nagyon sok az érdeklődő ember, de gyakran sajnos éppen a döntéshozók nem azok.  Egyértelmű, hogy a városvezetők múzeum- és iskolaigazgatók értékrendjétől függ, hogy egy közösségben mi lesz a követendő érték, mit mutatnak meg, mit állítanak példaként a környezetükben élők elé. Azt látjuk, hogy minél kisebb egy közösség, a vezetői annál jobban tudatában vannak a felelősségüknek, s ennek megfelelően dolgoznak a közösségért.

 Ezért aztán mi már nem lepődünk meg, amikor egy párszáz fős faluban igényesebb és színvonalasabb programokat találunk a falunapon, mint néha egy-egy országos fesztiválon. Ebből is látszik, hogy a pénz nem minden, az igényesség nem csak az anyagiakon múlik. Sajnos a bóvli, a „szintetikus” irányvonal túl sok teret kap, de mi az ellenkezőjén dolgozunk, s azt érezzük, hogy ezzel nem vagyunk egyedül.

– Mi jellemzi a Kenderkóc programjait?

A képen:Lisztes Játszó

– A gyermekprogramjaink alapvetően kétfélék. Egyrészt kézműves foglalkozásból, másrészt a hagyományőrző jellegű népi játszóházakból állnak. Kézműves tevékenységeink közt nagy hangsúlyt kapnak a népi mesterségek: bőrözés, csuhézás, gyékényezés, népi hangszerek készítése.  Közben szélforgók, babák, ajándéktárgyak, használati tárgyak is készülnek egy-egy foglalkozáson, persze természetes anyagokból. Népszerűek a közös sütögetések: a mézeskalács, langalló, kürtöskalácssütés mindig kedvelt a gyerekek körében.

A képen: Kukoricás Játszó

– Mennyiben más egy kukoricás játszó óvodai keretek között és egy múzeum programjában? Hogyan lehet alkalmazkodni a különböző korú gyerekekhez?

– A 0 és 99 év közöttiekkel játszunk. Nem kizárólag a gyerekeknek szólnak a programjaink, bár kétségtelenül ők a fő közönségünk. Elsősorban falunapokra, városi rendezvényekre, fesztiválokra, céges összejövetelekre hívnak minket ( honlapunk a http://hagyomanyorzo-jatszohaz.hu/ ), ilyenkor rendre a családok együtt érkeznek,  mindenki a „vendégünk”. A népi játszóházunk nem gyermekmegőrző! Mi nem arra törekszünk, hogy a szülők leadják a gyereket, amíg ők kikapcsolódnak, hanem lehetőséget adunk arra, hogy a családok hasznosan és értelmesen töltsenek el mondjuk egy délelőttöt. Az ovisok, kisiskolások így együtt alkotnak, játszanak, mesterkednek a nagytestvérekkel, szülőkkel. Sokszor tapasztalni, hogy a kicsi már menne tovább egy másik programra, de az apuka még nem tud szabadulni a célbadobó játékainktól! Mindig bebizonyosodik: a népi tevékenységek az egész családot lekötik!

 Ügyességi játékok

– Hogyan alakítják ki a népi játszóház programjait?

– A paraszti életben, ahonnan mi merítünk, szigorúan és logikusan meg volt szabva, hogy melyik tevékenységnek mikor van az ideje. Csúszás nem lehetett, improvizálásnak ebben nem volt helye. A mi kézműves foglalkozásaink ezt a logikus rendszert követik.

A programelemek az év rendjét követik, s egyetlen dolog, ami alakítja őket: a hagyomány. A mai világban kicsit furcsán is hangzik, hogy mi nem törekszünk a folyamatos fejlődésre, az állandó megújulásra, de miért tennénk?  Az általunk közvetített tevékenységek kiállták az évszázadok próbáját, kikristályosodtak a népszokások, miért ne lenne ez nekünk elég? Megrendelőink közt több multi cég és nagyvállalat is van, ők, ha mi nem zárkóznánk el, még a Mikulásnak is minden évben más nevet adnának, csak még több vásárlót, még több profitot kihozzanak az adott eseményből. 

Mi úgy látjuk, hogy a siker nem ebben az irányban keresendő. Nézzünk csak vissza kicsit az időben, és  lássuk meg, hogyan is éltek őseink! Az paraszti lét mindennapjaihoz tartozó a kukoricafosztást és morzsolást ma „keserves” munkának tüntetik fel.

-Ezek kétségtelenül kemény munkák.

– Nyilván mindenkinek a maga szintjén kellett részt vennie a tevékenységekben, de miért baj, ha a gyereknek is van feladata? Ilyen alkalmakkor  az egész nagycsalád együtt tevékenykedett, még a szomszédok is átjöttek, besegítettek.   Közben beszélgettek, énekeltek. Az ilyen munkáknak közösség teremtő és nevelő ereje volt.

Nézzük meg egy mai átlag család koradélutánját! Apuka a munkahelyén robotol, hogy megfeleljen főnöke elvárásának. Hát anyuka? Ő egy irodában mered a monitorra. Közben az egyetlen gyerekük otthon a virtuális térben magában játszik.

– Ma nagyon sok technikai eszköz segíti az életünket, hogy több szabadidőnk legyen.

– Erre azt mondom, hogy régen megvolt a munka ideje, meg a pihenésé is, voltak kifejezett dologtiltó napok. Ma viszont mit látunk: a pihenésre való napokon, a sok csodagép segítségével végezzük a munkát.  Egyedül, mindenki magában. Ma az a természetes, ha az emberek életük javarészét a szeretteiktől távol töltik. Az a normális, hogy olyan emberekkel körülvéve élik életük túlnyomó részét, akikhez nincs közük. Szerintem ez a keserves munka, s közben elveszik a lényeg: az emberi kapcsolatok. Soha ennyi magányos, talajvesztett ember nem volt! Ez korunk „adománya”. Az sem szerencsés, hogy az élet nagy fordulóit, mint a születés meg a halál manapság nem a családja körében éli meg az ember, hanem valami intézmény falai között, magányosan, s a felnövekvő generációnak nincs képe az élet egészéről.

 -Az objektív valóság ellen mit tehetnénk?

– Az ember tud változtatni az életén, saját felelőssége is, hogy ezt megteszi-e, ha nem érzi jól magát az adott keretek között. Itt most kis lépésekre gondolok: ha a család megfogadja, hogy ezen túl együtt vacsorázik, s közben nem szól a televízió, már az is egy lépés.

– Az eszközeik, tárgyaik nagyon szépek, autentikusak. Hogyan jutnak hozzájuk?

– A Kukoricás és Lisztes játszónk kellékei: a teknők, sziták, a kukoricadaráló mind-mind régiség, ismerősök útján poros padlásokról kerültek hozzánk. Ez részben gyűjtőmunka eredménye,  mára sokan tudják sokan, hogy ezek a dolgok nekünk igazi kincsek. A fakanalak és tálak közt viszont sok az új darab, folyamatosan kell szert tennünk rájuk, hiszen egy rendezvény alatt több száz gyermek is „megedzi” őket. Ezt a kiképzést még a legkeményebb fa is csak nehezen viseli!

– Mit próbálhatnak ki a gyerekek a játszókban?

– A legnépszerűbb játszónk a Kukoricás. Ennek egyszerű oka van: izgalmas dolog a csöves kukorica fosztása, majd kézzel való morzsolása. A lemorzsolt kukorica különféle méretű fateknőkbe kerül, ott lapátolgathatják nagy élvezettel a gyerekek. Ezután következik eredeti kézi darálóval a kukoricaszemek ledarálása, végül a kukoricaliszt szitálása.

A képen:Kukoricás Játszó

A mai gyermekek számára óriási élményt nyújtanak ezek az egykoron a mindennapos munkafolyamatok. Úgy tanulnak meg sok mindent például az anyagokról, mértékekről, hogy nincs más dolguk, csak a játék.

– Milyen egyéb tevékenységet próbálhatnak ki a gyerekek?

– A Lisztes játszóban a gyerekek a kenyérkészítés folyamatát játszhatják el az aratástól a kenyérsütésig. Apró fakaszával és cséphadaróval „learatják”, illetve „kicsépelik” a búzát. Egy eredeti kézi malomkővel meg is őrlik, majd innen nagyméretű teknőkhöz viszik a megőrölt búzát, hogy sziták segítségével lisztet nyerjenek belőle. A lisztet aztán „bedagasztják” és a kelesztőbe teszik. Végül „begyújtanak” a kis kemencébe, ahol „ropogósra sütik” a kenyeret.

– A  nagyobbaknak mit ajánlanak?

-A Népi Ügyességi Játékok programunk a legnépszerűbb a kamaszok és a felnőttek körében. Ezek fajátékok, és egytől egyig saját készítésűek. Édesapánk egy valódi ezermester, az ő keze munkája a sok szép játék.  

– Lehetséges alternatíva egy népi játszó a születésnapi zsúrt tervező szülők és gyerekek számára?

– Egyértelműen igen. Volt is már szerencsénk efféle születésnapot tartani. Örömmel láttuk, hogy a gyerekek hátat fordítottak a drága játékoknak és órákig játszottak a népi játékainkkal vagy éppen hosszú percekre elmerültek a kézműves foglalkozásokban. Fütyültek a virtuális világ kihívásaira, hiszen benne voltak az igaziban! Van ezekben a játékokban valami plusz, ami miatt sohasem mennek ki a divatból, nem lehet őket megunni. Ami több száz éve működik, az csak jó lehet!

– Az érdeklődő ” szülő, pedagógus hogyan lásson hozzá a munkához? Mik azok a tevékenységek, amelyek kevés eszközzel és költséggel is megvalósíthatóak?

– A jó hír az, hogy nem kell sok pénz, és különösebb szakértelemre sincs szükség. A legegyszerűbb dolgok a legérdekesebbek! Játszóházainkban is a valaha a mindennapok részét képező folyamatokat játszhatják el a gyerekek: főzés, mosás, aratás, betakarítás.

Némi játékossággal  a munkafolyamatokba otthon is bevonhatjuk a kicsiket: papírból kuktasapkát csinálunk és egy köténnyel együtt már is kész a megfelelő kuktaöltözet. Érdemes kipróbálni, ha hétvégén a család együtt készíti el az ebédet és a gyerekek nem a képernyőt bámulva várják az étel elkészültét, mennyire is fogják élvezni a munkát is meg a közös tevékenységet is! Miért ne dagaszthatnák a tésztát, keverhetnék a levest? Ugyanezt a mosásnál is alkalmazhatjuk, minden gyerek élvezi a vizeskedést!

A Népi Babakonyhánkban egy gyerekméretű konyhát rendezünk be sparhelttel, tálalóval, bútorokkal és számos konyhai kiegészítővel. A szülők gyakran meglepődnek, hogy a gyermekük milyen ügyesen „mozog a konyhában”, holott otthon egyáltalán nem szoktak segíteni a házimunkákban. Talán rá kéne venni őket párszor, mindenkinek a hasznára válna! Túlzott, vagy rosszul értelmezett kímélet helyett hasznosabb, ha együtt töltjük az időt a gyerekekkel, és közösen hozunk létre valamit!

– Jobban értékeljük a hagyományainkat, mint néhány éve, vagy sem.

–  Egyértelműen egyre többen érdeklődnek közös hagyományaink iránt. Az is igaz azonban, hogy ugyan a hagyományos értékeket egyre többen vállalják fel, az egész társadalmon belül még mindig kisebbségben vagyunk. Amíg tíz kisiskolásból hat természetesnek veszi, hogy a játszóházunkban az általa éppen morzsolt kukorica műanyag, addig még van hova „fejlődni”.

Tánczos Erzsébet írása

– Mióta foglalkozik kézimunkázással?

KÉZMŰVES REMEKEK

– Attól függ, mihez viszonyítjuk. Mert én ugyan hamarabb kezdtem el a tojással foglalkozni, de gyerekkoromban mézeskalácsos kisinas voltam a nagymamám mellett. A nagymamám mézeskalácsokat és gyönyörű grillázstortákat készített esküvőkre. Kisgyermekként imádtam nézni a nagymamámat, amikor mézeskalácsot vagy grillázst készített. Amikor elvittük a lakodalmas házba, és megdicsérték hát olyan büszke voltam rá! Nem gondoltam volna, hogy valaha én is készítek mézeskalácsot.

– Honnan akkor az érdeklődés a kézművesség, népművészet irányába?

– Nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek, tőlük kaptam a fogékonyságot. És hát a kézügyességet is volt honnan örököljem. Bár budapesti vagyok, sokat voltam gyerekkoromban vidéken, és hatott rám az ottani élet.

– Nagyszüleinél töltötte a nyarakat?

– Ennél azért szomorúbb a történetem. Öt évesen elvesztettem az édesanyámat. Jó ideig a vidéken élő nagyszüleim neveltek. Egész életemre kihatott, amit gyerekként átéltem. Egy ötéves gyerek mélyen átéli már az elvesztés fájdalmát, a megváltoztathatatlant, hát ezt is korán meg kellett tanulnom. Túl a fájdalmon azonban az önmagamra utaltság adott egy olyan erőt, és tartást, amivel úgy érzem, könnyebben tudok boldogulni. Soha nem kaptam az élettől semmit csak úgy, mindenért meg kellett küzdenem. Büszke vagyok arra, amit elértem, mert tudom, hogy csak magamnak köszönhetem.

– Szomorúak voltak akkor a gyermekévek?

– Nem, a nagyszüleimnél megkaptam azt a szeretetet, ami egy gyerek egészséges fejlődéséhez kell. Nagymamámtól nagyon sokat tanultam, az ő élete, életvitele példa volt a számomra mindig is.

-A pályaválasztásánál a kézművesség azonnal felmerült?

-Ha elárulom, hogy 26 évig vegyészként dolgoztam Budapesti Műszaki Egyetemen, kiderül, hogy nem. Igaz ugyan, hogy útravalót népművészetből kaptam bőven. Olyan szerencsém volt, hogy Borbély Joli néni, aki a tanárom volt, megkedveltette velem a néptáncot, s ezzel az egész népi kultúrát, persze.  Ennek köszönhetően 14 évig táncoltam. Sok régi ismerőssel találkozom a különböző kiállításokon és vásárokon, s ők is valamely népi mesterséget űznek. Talán ez, és a nagyszüleimtől örökölt vonzalom a régi dolgok iránt, határozta meg a mostani életemet.

– A munkában eltöltött évek alatt is foglalkozott kézművességgel?

-Egy darabig nem foglalkoztam kézműves tevékenységgel. Négy gyerekem született, szívesen készítettünk mindenfélét a saját örömünkre. Ügyeskedtünk, alkottunk, mindent elkészítettünk alkalmakra, ünnepekre, ami csak eszünkbe jutott. Mivel azonban a közalkalmazotti fizetés akkor sem volt sok, kihasználtam az adottságaimat és a lehetőségeket. Kis textilfigurákat készítettem. Zsűriztettem őket, és így árusíthattam is. Egyszer egy ismerősöm említette, hogy van valaki, aki kézműves termékeket forgalmaz külföldre. Elvitt hozzá, bemutatott a forgalmazónak. Ő azt mondta, hogy nagyon helyesek, amiket készítek, de ő csak hímes tojásokat forgalmaz.  Említette, hogy ha van kedvem, csinálhatom. Hát volt. Olyan kedvet kaptam, hogy a mai napig is csinálom.

– Bizonyára rutinja volt már a hímesek terén.

– Dehogy! Pont a tojásfestés nem ment igazán. Így egészen véletlenül kerültem e csodálatos világba. Soha nem tanultam rajzolni. Soha nem tudtam tojást díszíteni, de még csak tisztességesen megfesteni sem.

– Ebben az esetben elég vakmerő volt a vállalása.

– Elhatároztam, hogy a hímesekkel fogok foglalkozni, és hát így is lett. Jellemző rám, hogy fejest ugrok a dolgokba. Kedvet kaptam a tojásfestéshez, s elég makacs és kitartó természet vagyok, hát nem adtam fel a próbálkozást, kísérletezést. Majdnem egy évig tartott különben, amíg a tojásfestés úgy sikerült, hogy meg voltam az eredménnyel elégedve. És ez még csak az alapozás volt. Legkedveltebb színem a kékfestő. Közel egy évig kevertem a festék színét, míg megfelelő lett. Semmi sem érhető el könnyen, de ez nem is baj.   A mai napig őrzöm és mutogatom az első tojást, amit készítettem. Akkor nagyon örültem annak, hogy milyen ügyes vagyok. Ma már egy kicsit szebben rajzolok, de akkor nagyon büszke voltam magamra. Lázár Julika, azaz Lázár Julianna mézeskalács- és hímestojás készítő, népi iparművész segített ebben a folyamatban engem. Ezúton is köszönöm a türelmét, segítségét, még telefonon is zargattam jó párszor, amikor elakadtam a folyamatban. Mindig összehozott a sorsom olyan emberekkel, akik meghatározóak voltak a pályámon, Julika is egy ilyen ember. Hosszú évek alatt sajátítottam el a rajzolást. és alakult ki a saját stílusom.

-A tojás írókázásával kezdett foglalkozni?

– Mivel a karcolás volt az a technika, amivel megismerkedtem, maradtam is ennél. Nem ez a legelterjedtebb, de a legrégibb. Kitűnő írónk. Móra Ferenc, régész volt. Ő tárt fel avar kori sírokban karcolt tojást.

– Aki nem szakember, nem sokat tud a tojáskarcolásról.

-Igen, az írókázás  például sokkal ismertebb, a tojáskarcolás nem annyira ismert technika.

– Miért van ez így?

– Azért, mert nincs olyan gazdag minta kincse.  Régen általában a férfiak készítették, mégpedig úgy, hogy bicskával karcolták a mintát. És persze nem rajzolták le, nem dokumentálták a mintákat. A szakkönyvekben csak megemlítik, hogy karcolt tojás. Van néhány  kép is, de nehéz mintát találni.

– A néhány hagyományos mintával hogyan lehet boldogulni?

– Nehezen, az ember folyton keres, kutat, de hát a felfedezés öröme az egy csoda.  Nagyon nehéz volt a zsűriztetés is, amikor elkezdtem a karcolt tojásokkal foglalkozni.  Többször felrótták negatívumként, hogy nem hagyományos a mintakincsem. Ez bizony elkeserített, de nem hagytam magam, s megtaláltam a megoldást.
Úgy döntöttem, hogy saját tervezésű mintával díszített műveket adok be zsűrizésre, de a népművészet mintakincséből merítek. Erre végül megkaptam a népi iparművész címet. Alaposan megdolgoztam érte, de ez persze nem baj.

– Említette, hogy nem túl nagy a karcolt tojások mintakincse. Van-e Önnek specialitása vagy kedvenc mintája?

– Legjobban a csipke mintákat szeretem, ezen belül is a halasi csipke a fő ihletőm. Ezzel a technikával lehelet vékony vonalakat is lehet húzni. Így aztán a csipke jellegű minták gyönyörűen kihozhatók. Szívesen rajzolok csipkék mellett madár motívumot is a tojásokra.
A nagymamám arra tanított, hogy mindig olyan dologgal foglalkozzak, amit mások nem nagyon tudnak. Ez a csipke minta pont ilyen, még a mézeskalácsaimon is szerepel. Lehet, hogy mások szemében ez a mintázás túlságosan díszített, de egyszerűen nem tudok megállni, ha a kezembe veszek egy tojást, vagy mézeskalácsot. Az is igaz, hogy vásárokon, kiállításokon mindig sikere van a munkáimnak. Túl sokat sose tudok csinálni, és ez nagy öröm.

– A tojásdíszítés mellé miért választotta a mézeskalácsosságot is?

– Sajnos itt nálunk, a K árpát-medencében a tojásírás meglehetősen szezonális dolog, szinte kizárólag húsvétkor van rá igény. Ezért aztán más kézműves tevékenységet is kerestem magamnak. A mézeskalács díszítés aztán a másik nagy kedvencem lett, nagyon sok örömet találok benne. Mivel a tojásdíszítést akkor már régóta műveltem, nem volt nehéz az eltervezett mintákat elkészíteni. Egyszerűen a kezemben van már.

– Más jellegű alkotásai is vannak?

– Említettem már, hogy mindenbe fejest ugrom. Pár éve halottam, hogy létezik bizonyos nemzetközi csokoládéfőző verseny. Amint ezt megtudtam, biztos voltam benne, hogy ott a helyem. Több éven át pályáztam különösebb eredmény nélkül. 2011-ben aztán én magam is meglepődtem, mikor végül bejutottam az első tízbe.

– Mit jelentett ez?

– Azt, hogy mehettem Portugáliába, a nagy megmérettetésre.  Ott természetesen el kellett készíteni versenyfeladatot.  Két órát adtak rá összesen. Szerencsére a verseny előtt előfőzést végeztem.

– Miért volt ez nagy szerencse?

– Azért mert az ottani cukor az nádcukor. Abból aztán nem úgy készül a karmell, mint a mi répacukrunkból. Még jó, hogy ez nem a versenyen, élesben derült ki!

 – Mit lehet ilyen helyzetben tenni?

– Én bizony elővettem a jó kis magyar cukrot. Csodálkozott is a zsűri, hogy miért nem teszek bele először egy kis vizet. Erre én megmutattam, hogy a mi cukrunkhoz nem kell víz. A versenymunkám jól sikerült. A negyedik helyet értem el, és mellé kaptam egy külön díjat is. De van egyéb is. Évtizedekig vártam a lehetőségre, hogy bemutathassam, milyen grillázstortát tudok alkotni. Mindazt, amit még a nagymamámtól tanultam. 2011-ben aztán olvastam, hogy van egy ilyen verseny. Azonnal beneveztem, és két bronzérmet nyertem. Hát igen, tortakészítésben is örömömet lelem. Sokan ódzkodnak tőle, pedig az egyik legkönnyebben elkészíthető édesség. És a siker többnyire borítékolható!

– Érdekli-e az embereket manapság mindaz, amivel Ön foglalkozik?                                                                                                                        

– Én szívesen alkotok gyerekkel, felnőttekkel egyaránt, tudásomat nagy örömmel adom át. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum hagyományos húsvéti programján gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt foglalkozom. Sajnos a mai szülői, nagyszülői generáció életéből kimaradt ez a lehetőség, akkoriban nem voltak kézműves foglalkozások. Amikor a gyerekekkel foglalkozom, bizony látom a szülőkön, nagyszülőkön, hogy ők is szívesen részt vennének az alkotásban. Ha van rá lehetőség, nálam ki is próbálják.

– Van-e olyan fortély, amit megtanít itt és most?

– Nagyon szívesen osztom meg a fortélyokat, nem gondolom, hogy meg kellene tartanom magamnak a tudományomat. Nem elég megfesteni tudni, előbb ki is kell fújni a tojást. Egy fortély például az, hogy ez hogyan sikerül.

– Igen, legalább is nekem gyakran már a kifújásnál megáll a tudományom.

– Ennek nem kell így lennie.  Ha van otthon kis fúrógép, az jó, de néhány tojáshoz nem szükséges. A megmosott, megtörült tojást tűreszelővel is ki lehet lyukasztani. Először mindig az alsó végét lyukasszuk, ahol a légzsák van.  Ez fontos, mert így nem fog kifolyni a tojás belseje. Utána a tetejét lyukasszuk ki! Aztán meg a hártyát, majd össze kell keverni a tojás belsejét. Ekkor az már könnyen kijön. A gyakorlat teszi a mestert, én már külön ki tudom fújni a sárgáját és a fehérjét.

– Hogyan látja a népművészet helyzetét?

– Optimista ember vagyok. A népművészet helyzetét is így ítélem meg. Az a tapasztalatom, hogy megint van igény a kézműves termékekre. Ezt a munkát csak nagy odaadással, alázattal és szeretettel lehet készíteni, ezért az elismerések nagyon jól esnek. Főleg a fiataloktól, ennek a korosztálynak a véleménye mindig őszinte. Örülök, ha tetszik nekik a munkám, kedvüket lelik a népművészetben, Végül is a fiatalok a jövő letéteményesei, rajtuk múlik, hogy mindez megmarad-e. Nekem mindig sok munkám van, és ez nagyon jó dolog. Számos hazai és külföldi kiállításon és vásáron vettem részt. Munkáim rendszeresen láthatóak a Míves Tojás Múzeumban. Mézeskalácsaim szerepeltek a Hold hercegnő című filmben, meg még számos reklámfilmben. Sok újságcikk és TV felvétel jelent már meg az alkotásaimról.

– Mik a tervei?

– Remélem, még sokáig tudok dolgozni, alkotni. Számos tervem van, talán több emberöltőnyi is. Amikor dolgozom, határtalan lelki békességet érzek. A munkám számomra a legjobb kikapcsolódás. Szerencsés vagyok, mert a munkám egyben a hobbim is. Alig várom, hogy a sok kis unokámmal is tudjak foglalkozni. Remélem az ő érdeklődésüket is felkeltem az alkotás öröme iránt, valahogy úgy, mint az enyémet az én nagymamám.

Tánczos Erzsébet írása

„Meg vagyon írva” címmel  volt látható Mosonyi Éva népi iparművész kiállítása Budapesten.

A cím kettős jelentésű: egyrészt utal a megírt tojásokra, másrészt Krisztus megjövendölt halálára és feltámadására. A kiállítás megnyitója nagycsütörtökön volt. Bíró László tábori püspök megnyitó beszédében a hímes tojások vallási hátterét hangsúlyozta, ami a művésznő szándéka is: a terem központjában az óriási keresztet formázó írott piros tojások Krisztus kereszthalálára utalnak.

Bár a tojás ősidők óta az élet és az újjászületés szimbóluma, a mi kultúrkörünkben húsvétkor öltözik különleges díszbe, s ezen az ünnepen a leghangsúlyosabb a szerepe.

A kiállításon az erdélyi hagyományokat idézi fel az oltár, ahova az asszonyok kosarakban, tálakban vitték el az ünnep ételeit s a hímestojásokat. Itt fehér-sárga vonalakkal díszített piros tojásokat láthatunk a kosarakban, ezek a kiállítás végeztével a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumba kerülnek a mintarajzokkal és a leírásokkal együtt.

Külön vitrinben tekinthetjük meg Kungl Mihályné, a nagymama legkedvesebb mintáit, tojásírásra használt eszközeit.

– Mikor készítette el élete első hímeseit?- kérdeztem Mosonyi Évát a megnyitó ünnepség után.

-Nem túlzás, ha azt mondom, hamarabb tanultam meg a tojásírást mint a betűvetést. Ez egy baranyai kicsi faluban, Kékesden történt, ahol a nagymamám vezetett be a horgolás, hímzés meg a tojásírás rejtelmeibe. Maga mellé ültetett, s megtanított mindarra, amit ő is a nagymamájától tanult.  Kislányként nem gondoltam én arra, hogy együtt élek a hagyományokkal, furcsa is volt, mikor először láttam múzeumban olyan tojásokat, mint amiket a nagymamám festett, de hamar célommá vált a kékesdi mintakincs megőrzésé, s a Kárpát-medence mintakincsének rendszerezése. Utóbbi igen nagy feladat, mert a mögöttünk levő 100 évben a tojásírás motívumvilága (akár egy nagy robbanás után) egészen összekuszálódott, s nagyon megváltozott.

-A nagymama mellől egyenes út vezetett a népi iparművészségig?

-Nem, kezdetben csak az a vágy hajtott, hogy a húsvéti asztalra minél szebb hímesek kerüljenek. Csak később, akkor is a család és a barátok biztatására álltam ki munkáimmal a nyilvánosság elé. A tojásírás nekem szenvedélyem, de nem ez a munkám. Eredeti végzettségem és életfelfogásom szerint tanító vagyok. A szó bővebb értelmében is, hiszen igen sokakat vezethettem be a tojásírás rejtelmeibe De voltam marketing menedzser, szakközgazdász végzettségem is van, jelenleg a Csoko-láda kézműves boltot vezetjük.

– Nem próbált kizárólag a tojásírással foglalkozni?

– Ez nehéz kérdés .A nagymamám igen ügyeskezű asszony volt, sokak kérésére festett hímes tojást, de ezért soha eszébe sem jutott volna pénzt elfogadni. Sosem vágytam arra, hogy a hímeseimből éljek meg, számomra egészen más minőséget jelentenek az életben.

– Mit képvisel ma a hímes tojás?

– Leginkább a locsolásért járó tárgynak tartják, pedig a tojás jelképek, ősi tudás hordozója. Annak idején szántáskor az első barázdába kitették a hímest, így igyekeztek biztosítani a jó termést. Az egyes motívumoknak külön jelentésük volt, sajnos ez a tudás mára feledésbe merült. Nem volt mindegy, hogy a leány melyik fiúnak milyen díszítésű tojást adott!

A képen természetes anyagokkal festett tojások láthatóak.

– Talán jobban meg is becsülték.

– Megbecsülték, az igaz, de régen senki sem festett kifújt tojásokat. Főtt tojásokat díszítettek, örültek nekik, aztán feltörték és megették. Ez az élet rendje, és erre bíztatok mindenkit. Ez az egyik titka annak, hogy a következő évben újra kezdődhessen az alkotás.

– Az önálló alkotásban Hímes tojások című könyve is segít.

– Az elmúlt évek során nagyon sokaknak mutattam meg a tojásírás fortélyait, ennek tapasztalataiból született a könyv.

– Tehát érdekli manapság az embereket a tojásírás?

– Szerencsére igen sokan vannak, akik szeretnek tojást díszíteni, ismerik a főbb technikákat, motívumokat. A tapasztalataimat gyűjtöttem össze ebben a könyvben, hogy az is boldoguljon a tojásdíszítéssel, aki egymaga próbálkozik. Tapasztalatból tudom, hogy mik a buktatók, mikre kell figyelni, s ezt meg is osztom. Említettem, hogy tanító a végzettségem, ezért is nagy öröm a számomra, hogy óvodákban, iskolákban is ott van a kiadvány, a gyerekek megismerhetik belőle néphagyományainkat, a gyakorlat során pedig kézügyességük, esztétikai érzékük is fejlődik.

– Az óvodákban, iskolákban milyen festékekkel színezzék a tojásokat?

-A növényi festékeket jó szívvel ajánlom, én magam is előszeretettel használom őket. A vöröshagyma héja a legismertebb színező, de sok mást is használhatunk. Minél hosszabb ideig tartjuk a tojásokat a festőlében annál intenzívebb árnyalatot kapunk.

A képen természetes anyagokkal megfestett tojások láthatóak.

– Ön 2010-ben pontosan 2010 viasszal megírt piros tojást festett meg úgy, hogy nem volt közöttük két egyforma. Mi késztette erre?

– Ennek a vállalásnak volt már előzménye: 2007-ben 1500 darab hímesem magyar rekordnak minősült. Amikor kihirdették, hogy Pécs Európa Kulturális fővárosa lett 2010-ben, azonnal eldöntöttem, hogy 2010 darab, a tojásdíszítés Kárpát-medencei mintáiból eredő, de különböző tojást festek.

– Hogyan lehet emlékezni arra, hogy milyen variáció készült már el?

– Ennyi különböző tojást nem lehet spontán ihletettséggel megfesteni. Ehhez komoly tervező és rendszerező munkára volt szükség.

– Eszerint a népi iparművészek alkothatnak új mintákat?

– Természetesen jártasnak kell lenni a hagyományos motívumokban annak, aki saját tervezésű mintával áll elő. Látni kell azonban, hogy a művész feladatát nem lehet a meglévő minták másolásában meghatározni. A népművészet mindig alakult, hiszen az emberek benne éltek, s életük, körülményeik, a technika változása a népművészetben is tetten érhető. Ma is születnek variációk, és ez így van jól.

-A kiállításon láthatunk egy egészen különleges vitrint. Az ismertetőn ez áll: Modern törekvések.

– Igen, pont azért áll ott, hogy bemutassuk, hogyan lehet a hagyományok mentén új törekvéseket megvalósítani. Az első oszlopot a Pécsi Bazilika altemplomának mintái ihlették. A második sor címe: a „Geomertia dicsérete növényi festékekkel”. Aztán áll a „Mértani szabályosság tűzpirosban”.

– A következő igen különös.

– Ez a „Kacsok fehéren- feketén”. Nagyon dekoratív, a könyvemből könnyen elsajátítható az elkészítés menete. Az utolsó oszlopban „Kékfestő átiratok” szerepelnek, tehát egy más terület díszítményeit alkalmaztam a tojásokon. Látható, hogy a kiállításon jól megférnek egymással az autentikus ősi minták és a modern törekvések.

– Ön a Kézműves Remek címet kétszer is elnyerte, szakmai nívódíjat kapott, 2008-ban piros tojásai bélyegen is megjelentek, s azóta is viszik hagyományaink hírét a világban. Mit tanácsol a szülőknek, pedagógusoknak, hogyan fogjanak a gyerekekkel a tojásíráshoz?

– A tojásdíszítés jó szórakozás, de hogy ez így legyen, néhány dologra oda kell figyelni. Szép, hibátlan héjú tojást válasszunk! A barna kevésbé törékeny, mert vastagabb a héja, érdemes azzal kezdeni. Ecetes majd tiszta vízzel át kell törölni, mert a szennyeződés tönkre tenné a munkánkat. Kell egy jó íróka és viasz, tojás meg úgyis van otthon. Én kislány koromban a gereblyés motívummal ismerkedtem meg először, másnak is szívből ajánlom.

A képen: Nincs elrontott tojás!

– Sajnos még így sem garantált a siker.

– A tojás természetes anyag, ezért előfordulhat, hogy hiába a gondosság, mégsem lesz szép megfestve, vagy esetleg megszalad a viasz mikor írunk rá. Erre én azt mondom, hogy rontott tojás nincsen! Ahogy egy kissé elsózott ételt is rendbe lehet hozni, egy szabálytalanul viselkedő tojásból is ki lehet hozni a szépet. Az egyenetlen színű tojást például visszamarathatjuk, a túlszaladt viaszt pedig alakítsuk mintává! Sokszor ezek a „rontott” darabok lesznek a legszebbek, csak meg kell hallanunk, mi akar lenni maga a tojás. A siker záloga a tojásfestésben is az, hogy örömmel végezzük. Ez minden tevékenységen átüt!

A képen dióburokkal színezett tojások láthatóak.

Tánczos Erzsébet írása

– Valami baj van, mert ezek a madarak nem csiripelnek!- mondta izgatottan egy kisgyermek Parcz Anna nemezmadarai láttán. Valóban, éppen csak nem szólalnak meg, máskülönben bámulatosan élethűek az ifjú művész nemezből alkotott madarai.

Vincze Lászlót, aki a csodás merített papírok mestere, Kányádi Sándor hűséges papírmolnárnak nevezte el. Egy hazánkban már megszűnt, elfeledett technikát keltett életre a XXI. századi igényeknek megfelelően.

-Vincze úr, Ön Fedémesen töltötte gyermekkorát, azóta is fontos Önnek ez a hely. Miért?

– Fedémes kis palóc falu a Mátra alján. Háromszázan élnek ott, de  gyerekkoromban sem lakták többen. Nem dúskáltunk a javakban, ahogyan más fedémesi ember sem, de a fontos dolgokat ott tanultam meg. Apám bányász volt, anyám hivatalsegéd, megéltünk, de szüleim meggondolták, mire költenek, s ez belénk is ivódott.  Hárman voltunk fiúk – a Vincze családban érdekes módon sok fiú születik, nekem is három fiam van – s részt vállaltunk a ház körüli munkákban. Az általános iskola alsó tagozata Fedémesen volt, a felső tagozat pedig a szomszédos nagyközségben, Tarnaleleszen. Itt a matematika és kémia volt a kedvencem.

– Középiskola, feltételezem, nem volt a kis zsákfaluban.

– Nem volt, így tanulmányaimat Kazincbarcikán vegyipari szakközépiskolában folytattam.
Kollégiumban laktam, ahol a korábban katonatiszt igazgató kaszárnyai fegyelmet tartott.     

– Az érettségi után máris a papíripar felé tekintgetett?

– Dehogy, erre magamtól nem is gondoltam volna. A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára jelentkeztem, csakhogy nem nyertem felvételt. Átirányítottak viszont a Könnyűipari Műszaki Főiskola Papíripari Szakára. Nem nagyon izgatott ez a szakma, legalább is eleinte. Igyekeztem azért jól teljesíteni. Leginkább az motivált, hogy édesanyámnak örömet szerezzek a diplomámmal. Később mégis a papír lett életem egyik legfontosabb alakítója. A diploma megszerzése után két barátommal együtt akartunk maradni, egy helyen dolgozni. A Szentendrei Papírgyár volt az egyetlen hely, ahol alkalmaztak minket, hát így lettem ott művezető. Közben, munka mellett elvégeztem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem üzemszervezői és értékelemző szakát. Diplomamunkámat a borítékgyártás technológiájáról írtam, s ennek kapcsán kitaláltam az öntapadós ragasztást, amit büszkeségemre a gyár be is vezetett.

– A munka és a tanulás töltötte ki az életét?

– Akár így is lehetett volna, de pénzkeresés céljából hétvégenként krampácsolni jártam a vasúthoz. Nehéz munka volt, de hétvégeken annyit kerestem, mint a gyárban egy hónap alatt. Így lassanként össze is gyűjtöttem annyit, hogy megvehettem egy parasztház felét.

– Már akkor tudta, hogy műhely lesz belőle?

– Nem, mert még mindig nem tudtam milyen tevékenységre tenném fel az életemet, mi az ami érdemlegesen leköt, s örömet is szerez nekem. Éreztem, kell, legyen valami ilyesmi, de mindaddig nem tudtam mi legyen az, míg nem láttam egy filmet a papírmerítésről, más szóval – és milyen szép a kifejezés – a fehér mívességről. Ekkor szinte megvilágosodtam, ettől fogva tudom, mi a célom munkámmal az életben, miként szeretnék nyomot hagyni magam után. Információgyűjtésbe kezdtem itthon és külföldön is, hogy saját szememmel lássam és tanuljam a papírmerítést. Mikor egyik utamról hazatértem, felvetettem a gyárban, hogy szeretnék a papírmerítéssel foglalkozni. Az igazgató engedélyével szabadidőmben kísérleteztem és tanultam. Nem volt ez egyszerű dolog, mert először újra kellett alkotni a régi eszközöket. Aztán következett a kísérletek hosszú sora az anyagokkal. Tudniillik a kézi papírkészítés ősi mestersége gyakorlatilag kétszáz éve megszűnt, s nagyon szűk körben ismerték ezt a technológiát. Kitartó munkával egyre tökéletesebb papírokat gyártottam. Mikor úgy éreztem, eljött az idő, fogtam egy kollekciót, és elmentem az Országos Széchényi Könyvtárba meg a Parlamentbe megmutatni, hogy mit tudok. A Könyvtárban igazán jó szívvel fogadtak, s akkora rendeléssel bíztak meg, hogy másfél évig tartott, míg teljesítettem. Felmondtam a gyárban. Nem néztem vissza, inkább éjt nappallá téve dolgoztam. A jó munkának, úgy látom, híre megy. Kezdtek ugyanis jönni a megrendelések. Ekkor már a Parlament is megkeresett. A szentendrei Skanzennel is munkakapcsolat alakult ki. Hétvégéimet éveken át ott töltöttem, s közben bemutattam, népszerűsítettem a papírmerítést, azaz a fehér mívességet.
– Ha folyton-folyvást dolgozott, maradt-e ideje a magánéletre?

– Azért az is kialakult. ’86-ban megnősültem, s megszületett Máté, majd két év múlva Kristóf fiam és ez a sikersorozat is folytatódott még.

– Merthogy?

– Azért mondom, mert három fiam van, ahogy mi is hárman vagyunk fivérek a testvéreimmel, de ne szaladjunk annyira előre. Két kisgyermekünk volt, mikor mondtam a feleségemnek, költözzünk anyósoméhoz, elég nekünk egy szoba, a mi otthonunkból pedig műhelyt csinálok. Erzsébet, a feleségem rábólintott, s az ötlet jónak bizonyult, mert egyre több lett a munkám.  Ekkor tudtunk venni egy telket, ahol úgy építkeztünk, hogy én voltam a segédmunkás.  Közben persze a műhelyben dolgoztam, mindig késő estig folyt a munka. Ekkor már nemcsak többféle papírt gyártottam, hanem nyomtattam is rá. Időközben aztán megszületett a legkisebb fiam, Lőrinc is.

– Elkészült addigra a ház?

 
– Igen, készen lett, de a régi műhelyt el kellett a vége felé adni. Ismét támadt egy ötletem. Az új házat műhelynek rendeztem be, mi pedig, most már három gyerekkel albérletbe költöztünk. Ebben a műhelyben már elég nagy tér állt a rendelkezésemre, három alkalmazottat tudtam felvenni, ekkor belefogtam a könyvkötészetbe is. Szentendre hangulata varázsos, különös. Azon kaptam magam, hogy a műhelyben rendszeresen szentendrei művészek alkotásaiból rendeztem kiállítást. Galériás lettem, közösségi tér született a műhelyemből, olyan, ami igazán szentendrei és nagyon jó érzés volt.

– Ekkor még mindig albérletben laktak?

– Igen, két évvel később vettünk egy öreg, beomlott tetejű házat. Mivel nem volt lakható, ismét anyósoméknál húztuk meg magunkat, amíg a ház épült. Igazán szép épület lett. Amikor említettem a feleségemnek, hogy volna ám egy ötletem, csak ennyit kérdezett: csomagoljak? Ma már ismét a régi-új-kibővített házban él a család, az Anna utcai beomlott tetejű felújított épület az iroda-nyomda-könyvkötészet. Középső fiam, Kristóf könyvkötészetet tanult, s boldogítja ügyfeleinket meg engem. Máté, a legnagyobb a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott, most turisztikai menedzsernek tanul. Bőven lesz dolga, mert ötletekből, azt hiszem, nem fogyok-fogyunk ki egykönnyen. 2003-ban a Magyar Szabadalmi Hivatalban védjegyeztettem cégem arculatát és alaptevékenységét. Megmondom őszintén, sokáig aggódtam, hogy jöhet egy tehetősebb ember, aki majd learatja sok munkám gyümölcsét, emiatt már nem aggódom.

– Szentendrén nem fogott újabb építkezésbe, de az Ön cége, a Vinczemill alaptevékenységét már máshol folytatja.

– Igen, Fedémesen a szülőfalumban 12 éve már. Ez a történet régen kezdődött. Gyermekkoromban és később is mindig tetszett a faluban egy amolyan igazi parasztház. Kiderült, hogy a nagyapám szülőháza volt. Amikor eljött az ideje, megvettem, és pár évvel később a mellette lévő házat is. Itt alakítottam ki a papírmalmot. Csoportokat is fogadunk, megmutatjuk a papírmerítés művészetét. Fedémes nagyon szép hely, földijeim egészséges derűje-szemlélete életem legfontosabb iránytűje volt és ma is az. Vállalkozásom segítségével a falusi turizmus lehetőségét szülőfalum boldogulására tervezem. Ez Máté fiam feladata lesz többek között.

– A mai napig a vállalkozásban dolgozik?

– Igen, az alkotó tevékenység olyan, amit nem lehet megunni, sokszoros életet ad. Időközben tervezőgrafikus is lettem. A fehér mívesség egész életemet meghatározza. Nemes cellulózból, tradicionális kézműves technológiával fehér, pasztell és antik színekben, természetes-merített és rojtos-cakkos széllel készült termékeink – büszkén állítom, megközelítik a középkorban készült papírok minőségét. Hazánkban, ebben a szegmensben piacvezető a vállalkozásom, termékeink a http://www.vinczemill.hu oldalon is megtekinthetők.

– Úgy tudom, az Ön megrendelői között van a Parlament, a Vatikán, a mainzi Gutenberg Múzeum, George Bush levéltára, a Tokiói Papírmúzeum, és a Magyar Tudományos Akadémia. A legtöbb hazai kézműves rendezvényen képviseltetik magukat, de az országhatáron kívül is népszerűsítik a papírmerítést.  Ön számos díjat, kitüntetést tudhat magáénak, például a Magyar Örökség Díjat, amelyet a fiaival együtt vehetett át, Szentendre Város Mecénása díját, Szentendre Város Pro Urbe Emlékérmét, 2005. évben az Év Vállalkozójának választották.  Egy hazánkban már megszűnt, elfeledett technikát keltett életre a XXI. századi igényeknek megfelelően, s ma Szentendrén, Fedémesen és Budapesten  működik műhelye-galériája. Mégis, mire a legbüszkébb?

– Nem mire, inkább kikre, s a válasz: Vincze Máté, Vincze Kristóf és Vincze Lőrinc, azaz a fiaim. Érdemes úgy dolgozni, hogy tudom, vannak már a vártán. Mindig rendelkezésemre áll az értékes szakmai múlt, amiből meríthetek.  Útravalóul az életre a mottóm:

Álom

A Föld kicsi,

határok nincsenek.

Ha valaki valamit szívből,

igazán akar

és kitart mellette,

akkor azt a sors is

akarni fogja.

És az álom megvalósul!

                                                                                                 Tánczos Erzsébet

Ráadásnak szépséges húsvéti lapok – merített papíron a legszebbek!

A képen:tojásírás a Mesterségek Ünnepén

– Hogy fogadták a magyar kézműveseket Marokkóban?

– Ön kisgyermekkora óta hímes tojásokat alkot, sző, csuhéfigurákat készít. A  családja tanította meg a különböző mesterségek alapjaira?

– Én ezt nem így éltem meg, s a szándékuk sem hiszem, hogy ez volt. Egyszerűen részt vettem az életükben. Abban a környezetben nagyon sok inger vett körül. Mivel a szüleim keményen dolgoztak, engem leginkább a dédnagyanyám és a nagyszüleim neveltek. Ők aztán mindent megmutattak nekem, ami egy kislány számára érdekes lehet, olyat persze, amit ők maguk az életük részeként műveltek. Így aztán együtt fontunk, varrtunk, de legjobban tojást szerettem írni. Hiába rimánkodtam, hiába kérleltem azonban dédnagyanyámat, aki nagyon híres tojás festő asszony volt, hogy írjunk tojást, azt bármikor nem lehetett, csak kizárólag nagypénteken. Talán ezért is hagyott bennem ekkora mély nyomot, mert máskor  nem volt szabad.
Mindennek meg volt akkoriban a maga ideje. A tojásfestése nagypéntek volt.

A képen: Aranka tojásírást tanít a Vörösmarty téren.

– A tojásíró dédmama műhelyéből egyenes út vezetett a népi iparművesség fele?

– Ezt sem mondhatom el magamról, mert nem így történt. Teltek-múltak az évek, és csak 90-es évek elején álltam neki újra tojást írni. Sajnos ekkor már nem tudtam segítséget kérni kedves dédnagyanyámtól, de a rokonságban mindenkitől kértem és kaptam a mintákat.

– Ha a tojásírás ennyire fontos lett az életében, miért fordult mellette a szövés felé?

-A szövés nagyon érdekesen, mondhatni villámcsapásszerűen került az életemben. Úgy hozta az élet, hogy megláttam egy szövőszéket, méghozzá egy Tóth Sándor népi iparművész által készített széket. Ekkor azt mondtam magamnak: én szőni akarok. Nem óhaj vagy vágy volt ez, hanem nagyon erős elhatározás, amit rendre tettek követtek. Ma is Tóth Sándor széken dolgozom.

Most pedig Marokkóban az afrikai szövést is megismerhettem Soha nem értettem miért olyan egyenlőtlen a gyönyörű afrikai szőttesek fonal sodrása. Most választ kaptam a kérdésemre. A fonalat kézzel gyalogorsóval sodorják, olyannal amelyet az ókorban használtak. Nagyon jó dolog, hogy Afrikában a család együtt dolgozik,  megélik az összetartozást. A tudás Afrikában öröklődik, nálunk a fiatalok sokszor még egy gombot sem tudnak felvarrni, úgyhogy tőlük is tudunk tanulni.

-A Báling Lászlóné Aranka íróka éppen olyan fogalom ma már, mint a Tóth Sándor szövőszék.

– Örülök, ha így látja, hiszen a gicámnak, mert felénk a tojásírót így hívják, külön története van. 1999-et írtunk, mikor a népi kismesterségek játszóház vezetője szakot végeztem. Abban az időszakban történt, hogy húsvét előtt tojást írtunk, és négy deci forró viaszt magamra rántottam a rezsóról. Másod, harmadfokú égési sérüléseket szenvedtem. Azt mondtam, soha többé nem fogok a kezembe gicát. A baleset után betegen, otthon feküdve húsvét hétfőn a belgrádi TV műsorát néztem, ahol éppen tojásírás volt, de milyen! Egy égő gyertya felett melegítette az író asszony a gicát, belenyomta a méhviaszba, visszamelegítette, és írt. Pontosan elmondta a vonalvezetést, és azt is, hogy miből készült a tojásíró, s mivel ismerem a nyelvet, mindent meg is értettem. Ez lenyűgözött. Talán mégis létezhet olyan tojásíró, melyet sérülésem után is kézbe merek fogni?

Azonnal elmondtam a férjemnek, hogy nekem egy ilyen szerkezetet gyártson.  A sógorom esztergályos a férjem lakatos. Nekifogtak ketten, s készítettek három darabot, de nekem egy sem volt elég jó. Erre aztán megmérgesedtek a derék mesterek, és azt mondták, ha neked semmi sem jó, akkor csináld magad! Ebben maradtunk.

Fél évvel később a sógorom kiváló vörösréz lemezhez jutott. Megesett rajtam a szívük, meg aztán érdekelte őket a probléma megoldása, s végül csináltak nekem egy megfelelő gicát. Olyat, amihez nem kell rezsó, gyermek kézbe nyugodtan adható, de nagyon sokan használják profi írók is a gicáinkat.

– Ön is?

– Persze, hiszen időközben tojásíró népi iparművész vált belőlem amellett, hogy a csuhé-, szalma- és gyékénytárgyakat is hivatásszerűen készítem. Számos országos kézműves kiállításon díjaztak már.

– A tojásírásnak ismereteim szerint csak Magyarországon vannak hagyományai. Hogyan írhatott akkor tojást a szerb asszony?

– Ki kell ábrándítanom, az igazság az, hogy a hímes tojás nem hungarikum. Bulgáriában is népszokás, vannak hasonló mintáink is, például a kakastaréj. A délszláv területtől egészen Németországig hagyománya van a viaszolt technikának.

– Tojásírás, szövés, csuhézás. Hogyan bír ennyi tevékenyégre koncentrálni?

– Az a tény, hogy a nap 24 órából áll, nekem is probléma. A tojásírás, csuhézás, szalmafonás, szövés és az oktatás is az életem fontos része. Igen nagy kihívás az időt beosztani. Úgy dolgozom, hogy az évszakok adják a fő tevékenységeim egymást követő ritmusát. Tojást egész évben írok, mert ha nem tenném, akkor a  kezem nem tudna profin dolgozni. Olyan ez, mint a hangszeren való gyakorlás. Nyáron aztán jön a szövés, majd a szalma, végül télen a csuhé.  Ezzel el is telik egy esztendő. Nincs ebben semmi újszerű, régen így éltek az emberek. Minden munkának megvolt a maga ideje. Elvégezték, amit kellett, csúszás nem lehetett, de mindez megadta az év és az élet ritmusát. A hímes tojás bizony szezonális, de nem jobban, mint a többi tevékenységem.

– A népművészet helyzetét látva és ismerve Ön inkább optimista vagy pesszimista?

– Nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk, hogy volt Kodály Zoltánunk, Bartók Bélánk, Malonyay Dezsőnk, akik az értékeinket összegyűjtötték. Lényeges, hogy nekik vannak olyan követőik, mint Borbély Jolán, Györgyi Erzsi néni, Andrásfalvy Berci bácsi vagy Héra Éva.
A családokban a nagyszülők átadták a tudást, a magot a saját kis közösségükben elvetették, ami kikelt vagy ki fog kelni.  A mi felelősségünk ezt megőrizni, átadni. Én hiszek abban, hogy aki magas szinten, igényesen végzi a munkáját, az meg tud belőle élni. Ez után a nehéz időszak után biztosan lesz könnyebb, csak tenni kell a dolgunkat. Ehhez azonban szükséges a kapott tudás és a tanult tudás ötvözése. Csak a jelenben vagy csak a múltban nem élhetünk. Láthatja, én derűlátó ember vagyok.

– Van-e olyan tanács, fortély, amit húsvét előtt megoszt a kézművesség iránt érdeklődőkkel?

– Mostanság olyan sok divatos tojásdíszítési mód van, hogy néha arra gondolok, a kevesebb több lenne. Nézze, nekünk olyan bőséges mintakincsünk van, hogy alig győzi az ember. A szülőket, nagyszülőket, pedagógusokat arra kérem, hogy bátran alkalmazzák a népi viaszolt technikát, hiszen nem kell hozzá más, mint egy jó gica, tojás meg úgyis van a hűtőben.

Sokan azt mondják, hogy nehéz kifújni a tojást, de most megosztom az én praktikámat! Elég hozzá a patikából egy nagy fecskendő, s kell egy vastag tű.  Hegyes késsel meg kell bontani a tojás két végét, ezután az injekciós tűbe felszívni  a levegőt, és azt belenyomni a tojásba. Ezt kétszer, háromszor célszerű megismételni, ezután kétszer kell kiöblíteni a tojást. Amint megszáradt, indulhat az alkotás.

– Hol találkozhatunk önnel és alkotásaival?

– A munkáim neves kézműves vásárokon, a népművészeti boltokban, rangos kiállításokon megtalálhatóak. A Magyar Mezőgazdasági Múzeumban húsvét időszakában találkozhatunk, itt mindig tanítok tojásírást, úgyhogy együtt alkothatunk. Honlapomon virtuálisan megtalál minden érdeklődő, mely a www.nepiiparmuvesz.gportal hu.

Hasonló témában itt olvashat bejegyzéseket tőlem:

http://netfolk.blog.hu/2013/03/13/tojast_fujni
http://netfolk.blog.hu/2013/03/10/egyszinu_irott_tojas_keszitese

Tánczos Erzsébet  írása

Fehér Jánosné Vincze Irén viseletkészítő kitüntető címek és szakmai díjak birtokosa, a Heves Megyei Népművészeti Egyesület elnöke, aki a Gombold újra! verseny zsűrijében figyelte a fiatalok munkáit.

– Fel tudja eleveníteni, hogy mikor került kapcsolatba a népművészettel?

– Beleszülettem a népi kultúra világába. Fedémesen, egy kis palóc faluban nőttem fel. Gyerekkoromban még működött a fonóház, s kislányként bejárásom volt oda, mert a családom nőtagjai fontak. Nagyon tetszett nekem, hogy a lányok munka közben énekeltek, a fiúk meg tették nekik a szépet. Ez engem igen megragadott. A hosszú téli estéken édesanyámék eljártak a rokonokhoz, s vitték a hímeznivalót vagy a fonást magukkal Hol itt hol ott dolgoztak együtt. Ennek praktikus oka is volt, hiszen csak egy helyütt kellett a villanyt égetni meg fűteni, de a közös munka igen kellemes hangulatban telt. Akkor már gyerekkorban munkára fogtak minket.

– Miféle munkák voltak ezek?

– Semmi rémséges gyerekmunkára nem kell gondolni, de ha édesanya szőtt, akkor abban segítettem. A hosszú téli estéken nekem is ki kellett vennem a részem a hímzésből vagy a varrásból. Akkor persze eszembe sem jutott, hogy egyszer majd palóc viseleteket fogok készíteni. Úgy folyt ez, hogy mondtam fel a leckét, de közben a kezem járt, dolgozott. Amikor elkészült a vászon alapanyag, édesanyámék elém tettek egy motívumot. Na, azt kellett a törülköző két szélére szálára levarrni. Még mindig őrzöm ezt a törölközőt, az első munkámat.

– Szerette ezeket a tevékenységeket?

– Őszintén megvallva nem mindig. Sokszor inkább mentem volna játszani!.Akkor mérges voltam, hogy olyan dologgal kell töltsem az időt, amire soha semmi szükségem nem lesz, azt gondoltam.  Látja, ez egy tanulság, sosem lehet tudni, hogy mire lesz szüksége az embernek! .

– Az édesanyja volt a tanítómestere?

.- A hímzést tőle, a horgolást a keresztanyámtól tanultam. Utóbbi sem ment mindig zökkenőmentesen, mert ő rendre visszabontatta, amit nem végeztem megfelelően. Én viszont, mint afféle gyerek, hamar akartam végezni, s menni máris játszani. Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy az ő következetes nevelésük által lett belőlem igényes ember. Másként pedig nem lehet sem kézimunkázni sem varrni. Mai napig, ha az Édesanyám elvetődik hozzám és megnézi, hogy mit csinálok, még mindig talál kifogásolni valót.  Ránevelt arra, hogy ügyeljek arra, hogy minél tökéletesebb munkát adjak ki a kezemből. Nagyanyáinktól tanultam, hogy amit ember elrontott, azt ember helyre is hozhatja, de kötelesség is kijavítani a hibát!

A képen Ircsi által tervezett és kivitelezett blúz részlete látható.

-A szabás-varrás tudományát is a szülői házból hozta?

-18 éves koromban Borsodnádasdon egy híres szabó-varró asszonynál tanultam ki a szabás-varrást, majd 1970-ben Egerbe költöztem. Ott a Ruhaipari KTSZ-nél férfinadrágokat varrtunk. Ennek nagy hasznát veszem a viseletkészítésben, ezért nem okozott nehézséget a néptáncegyüttesek részére a csizmanadrágokat elkészíteni.

– Mikor kezdett népviseleteket varrni?

– Előbb férjhez mentem, s a  párom biztatására eljártam az egri Központi Néptáncegyüttesbe azokon a napokon, mikor ő fazekasságot tanult. A néptánckörben kapcsolatba kerültem a viselettel, s ekkor kezdtem el tanulmányozni a palóc falvak öltözeteit, hímzésvilágát. A régi viseleti darabok tanulmányozása után kezdtem el a saját tervezéseimet megvalósítani. Erre is a férjem is bíztatott. Kért, hogy készítsek neki egy szép inget, így első darabot a férjemnek varrtam. Amikor megszülettek Zsombor és Viktor fiaink, akkor nekik varrtam és hímeztem apró ingecskéket és természetesen megvarrtam mindent, amire szükségük és szükségünk volt.

-Büszkeség lehetett ez az édesanyjának.

 Érdekes, hogy akkoriban igen visszaszorult vidéken is a népi ruhák viselése. Még rám is szólt, édesanyám hogy Egerben hordhatom a viseleteimet, de Fedémesen ne vegyem fel azokat. Én azért még a trapéz nadrágomra is csempésztem egy-két hímzett palóc motívumot, mindig szerettem öltözködni és érdekelt a divat is.

 – Ön palóc népviselettel foglalkozik, miért pont ezt választotta?

Menyecskeruha – a legújabb kollekció egyik ékessége

– Mindig is itt éltem Palócföldön, s hivatásomnak tekintem megmutatni, hogy Heves megye falvainak milyen hímzései vannak, milyen motívumokat használtak, hogyan díszítették az öltözeteket és milyen viseleteket hordtak régen. A gyökereim miatt nem is volt kérdés, hogy palóc viseletekkel foglakozzam. Az emberek a matyót és a kalocsait ismerik és ez jó, de a magyar hímzésvilág igen gazdag, s ezt a képet szeretném a magam eszközeivel árnyalni. Már amikor az első viseleti darabot elkészítettem az volt az álmom, hogy egyszer majd megismerjék, felismerjék az öltözeteimet.

Menyecskeruha

– Hogyan?

– A palóc népművészetet igyekszem megismertetni az emberekkel, mert az az én világom. Szeretem megmutatni, hogy milyen volt egy –egy palóc falu viselete. Varrok hagyományőrző együtteseknek eredeti népviseleteket, de fontos a számomra, hogy a hagyományok szellemében, korunkhoz alkalmazkodva olyan ruhákat is készítsek, amelyeket használni lehet. Máshogy élünk mint őseink, más az életritmusunk, másképp közlekedünk, de hát a viselet régen sem volt kőbe vésve, régen is történtek változtatások. Számomra nagyon fontos, hogy egy ruha hordható legyen. A blúzaim ujján például ott a palóc jellegzetesség. a piros-kék hímzés, de diszkréten, szolidan, jelzés értékűen. Én is viseletekben járok, így magam tapasztaltam ki, hogyan őrizhetném meg a hagyományos motívumokat, formákat úgy, hogy kellemesen érezzem magam bennük a mai rohanó világban is. Fontos, hogy a viseleteim évtizedeken keresztül hordhatóak, mert anyaguk tartós, és nem a változó napi divat hatására születnek.

Aprólékos kézimunka palóc jegyekkel a blúz ujján

– Manapság is készít hagyományos viseleteket?

– A munkáim két fő csoportba oszthatók. Egyiket a saját egyedi tervezésű ruháim alkotják. A másik fő irányzat, a hagyományos palóc viseleteket készítése. Ezeket néptánc- és hagyományőrző együttesek részére készítem el jelenleg is. Honlapomon (http://www.palocviselet.hu) megtalálhatók az általam tervezett viseletek és a néptáncruhák egyaránt.

Menyecskeruha

– Ön kiállításokon, pályázatokon is részt vesz.

– 1985 –ben bátorkodtam először a Kisjankó Bori országos hímző pályázaton elindulni, melyre legfeljebb 5 pályaművel lehet nevezni. Én annyival indultam neki a megmérettetésnek, és mind az öt elfogadásra és kiállításra került. Ez a siker igen inspirált, ettől fogva készítettem az ingruhákat, a vőlegényingeket. Egy évre rá pályáztam „A népművészet ifjú mestere” címre, melyet ki is érdemeltem, pedig kevés embernek sikerül elérni ezt a nagy kitüntetést. 2006 óta a Népművészet Mestere is vagyok, mely a népművészeknek járó legmagasabb állami díj. Ez a hatalmas elismerés felelősséggel is jár, hiszen annak, akinek odaítélik, szakmailag mindig méltónak kell lennie rá.

-Hogyan lehet nevezni az országos pályázatokra?

– Mindig újabb és újabb fajta viselettel, új kollekcióval kell készülni – nem elég egyetlen ruhadarabot elkészíteni. Természetesen a minőségi követelmények is igen magasak: mívesnek, szépen kidolgozottnak kell lennie a pályaműnek. Ezért mindig valami új, eredeti ötlet alapján készítettem a hordható ruhákat.

– Mi a siker kulcsa?

– Talán az, hogy mindegyik holmit úgy készítettem, mintha magamnak szánnám. Az is lehet, hogy az „ előzsüri” a siker kulcsa.

– Mit nevez előzsűrinek?

– A nagy népművészeti vásárokon, rendezvényeken mindig kíváncsi vagyok a közönség véleményére. Hogyha valamit sokan dicsértek, akkor annak a még mívesebb változatát elkészítettem, és azt küldtem el a kiállításra.

– A Gombold újra! verseny zsűrijében is szerepet vállalt.

-A Népművészeti Egyesületek Szövetsége kért fel, és igen megtisztelőnek éreztem a feladatot, bár ez egészen más felelősséggel járt, mint a viseletkészítés. Nagy öröm volt látni, hogy fiatalokat is megihletnek a népi motívumok.

– Az ügyesség, a népművészet szeretete mennyire jellemző a családjára?

– Az én indíttatásomat már elmeséltem, de a pályám alakulása szempontjából is igen fontos, hogy a férjem mindig biztatott. Ő fazekassággal foglalkozik, míves ékszereket alkot. Zsombor fiúnk első hangszerét, kedvenc körtemuzsikáját is a férjem készítette. Azt aztán fújta Zsombor például a Mesterségek Ünnepén is – mert a gyerekeket mindig vittük magunkkal a különféle rendezvényekre – még az esti Híradóba is bekerült. Másnap felismerte a Várban a fagylaltárus, és ingyen fagyit kapott a gyerekem.

– Jó indítás a zenei pályához.

– Igen, talán ennek köszönheti a magyar könnyűzenei élet a Kerekes Bandet. Idővel a két testvér -Zsombor és Viktor együtt indult neki népdalokat gyűjteni. A fiúk természetesen nőttek bele a népi kultúra ismeretébe és szeretetébe. Már kicsi korban is érdekelte őket az elődeink élete, sorsa. Szívesen hallgatták Nagymamájuk és Nagypapájuk igaz történeteit.

– Mit tanácsol a szülőknek, pedagógusoknak, hogyan hozható ez a világ a gyerekek életébe?

– Úgy gondolom, ha a szülő szeret dolgokat létrehozni, alkotni, tevékenykedni, a gyerek látja, hogy ez jó, kedvet csinálunk neki, akkor könnyen bevonható az alkotásba, s ez ráadásul alkalmat is teremt a jó hangulatú beszélgetésre. Ez pedig a mai világban is az egyik legnagyobb kincs. Az egész életünket végig kíséri az, amit hozunk magunkkal.

Portékákkal a mesterségek Ünnepén

Tánczos Erzsébet írása