Szontaghné Demeter Ágnes lószőrékszer – kollekcióját csodálva azon tűnődöm, miből kellhet több egy ilyen csoda elkészítéséhez: kreativitásból, tervezésből vagy türelemből.

Szerencsére Ágnes, a lószőrékszerek alkotója türelmesen, kedvesen válaszol minden kérdésemre. Talán türelemből kell a legtöbb…

-Mióta foglalkozik kézműveskedéssel?

– 12-13 éves koromban kezdődött, horgolással, varrással, majd a bábjátszással és bábkészítéssel kerültem kapcsolatba. Ott is elsősorban a műhelymunka érdekelt, vágás, ragasztás, varrás, és az, hogy hogyan alakul ki az anyagból valami, azaz bábfigura. Ezek az évek sokat adtak ahhoz, amit ma csinálok. Már akkor vágytam rá, hogy én is létrehozzak eredeti alkotásokat, és a sok év alatt valószínűleg a kézügyességem is fejlődött. A türelmemmel-ami a lószőrékszer készítéshez különösen szükséges- pedig sosem volt probléma.

– Innen egyenes út vezetett a lószőrékszerek készítéséhez?

 – A történet azért hosszabb és kicsit kanyargósabb. Fiatal házasokként a férjemmel elhatároztuk, hogy szép és ötletes kézműves termékekkel éljük ki kreativitásunkat és gazdagítjuk a családi kasszát. Nem a lószőrrel kezdtük. 1991-ben a férjemet ragadta meg ez a technika, talált is egy lószőrékszer készítő tábort Dunakilitin. Ez egy sátortábor volt. Én szívesen sátorozom, de akkor úgy gondoltam, hogy a kicsi gyerekünkkel ezek a nomád körülmények nem vállalhatóak. Úgyhogy ki is maradt az életemből ez a tábor.

 Lószőrfülbevalók üveggyönggyel

-De nem a lószőr.

 – Nem ám! A férjem ugyanis részt vett a táboron, és hazatérve nagyon-nagyon lelkes volt. Nem véletlenül, a vezető Németh György a terület egyik legkiválóbb képviselője. Na, tőle tanult a férjem, ő meg azon frissiben megtanította nekem, amit ott elsajátított. Közben én is rákaptam a dologra, és autodidakta módon haladtam tovább. Ez persze nehéz és időigényes, de én nagyon lelkes és eltökélt voltam, a lószőr mint alapanyag lenyűgözött, megjegyzem, ez még ma is így van.

– Mindent teljesen egyedül sajátított el?

– Nem, a következő évben már az egész családunk ott volt Dunakilitin Németh György táborában. Annyira jó hangulatúak voltak ezek a táborok, hogy miután 6 évvel később megszűnt, mi még 9 éven át, minden évben visszatértünk pont oda hármasban.

-Németh Györgyöt tekinti a mesterének?

 – Igen, bár sok mindent saját magam tapasztaltam ki, a mestereimnek Németh Györgyöt és Libisch Zsókát tekintem. Nagyon sokat tanultam tőlük.

– A lószőrékszerkészítés a munkája?

 – Nem, a fő foglalkozásom sohasem ez volt. Építész tervezéssel foglalkoztam, amíg nyugdíjba nem mentem. Most, hogy nyugdíjas vagyok, több időm van a magam örömére – és remélem a másokéra is – alkotni.

-Milyen tervezőmunka előzi meg az alkotást?

– A lószőrékszereket készítés közben tervezem, mivel sokáig tart egy-egy darab elkészítése, közben mindig jönnek ötletek, amiket előfordul, hogy lerajzolok, nehogy elfelejtsem. Sok vázlatom van, amit még nem készítettem el. De hiába a rajz, ha mégsem lehet úgy megcsinálni, ahogy kitaláltam, mert a technika nem engedi. Ilyenkor módosul a terv, de feladni sosem szoktam!

– Mennyi idő egy-egy ékszer elkészítése?

 – Egy gyűrű úgy 2 óra, egy nyaklánc  nagyjából egy hónap munkája,- hogy a két szélsőséget említsem-, a két pályázati garnitúrámon összesen 4 hónapot dolgoztam.

-Mi inspirálja az alkotásban, alkotásra?

– Szeretnék egyedi, különleges darabokat készíteni, mert én is akkor élvezem a munkát, ha feladatot jelent. Eddig a lószőrékszer készítés hagyományaiból kiindulva és azt tiszteletben tartva dolgoztam, bár igyekeztem saját stílust kialakítani. A lószőrékszer készítés egy speciális alapanyagból, speciális technikával való munkát jelent, de hogy milyen ékszerek kerülnek ki a készítő kezeiből, az a készítő kreativitásától, ötletgazdagságától és persze a munkája minőségétől, igényességétől nagyban függ. Újabban elkezdett érdekelni, hogy ismert motívumokat a népi díszítőművészetből hogyan tudnék alkalmazni, és lószőrből megvalósítani. Ennek a próbálkozásomnak lett eredménye a Magyar Kézműves Remek 2013 pályázatra készült egyik garnitúrám, a fekete színű „Tulipános”.

A színes és a tulipános garnitúra is kiállításra került.

A matyó motívumokat is alkalmasnak tartom, készítettem is már „Matyó rózsa” medált.

matyó rózsa lószőrből

– Hogyan döntötte el, hogy indul a magyar Kézműves Remek pályázaton?

 – Azért vágtam bele, mert a fejemben megvolt ez a két tervem, s ezek igen inspirálóak voltak. Ez év tavaszán a lehetőségem is megadatott a megvalósítására – ez azt jelenti, hogy bőven volt időm -, és a tervek testet is öltöttek időre. Nagy öröm, hogy pályázati munkáim kiállításra kerültek

 A Magyar Kézműves Remek pályázatra beküldött színes garnitúra

– Ha gazdára lel egy – egy ékszer elkészíti-e újra pontosan ugyanazt vagy egyből csak egyetlen darab van?

 – Igyekszem mindig mást készíteni, de bevallom, van egy-két kedvenc formám, és persze vannak darabok, amelyek kifejezetten népszerűek, így előfordul, hogy nekifogok újra, bár mint tudjuk, a „kézimunka” soha nem tud kétszer ugyanolyan lenni.

 A “Tulipános garnitúra” részletei

-Mennyire ismerik az emberek a lószőr felhasználását?

– Kézműves vásárokon való részvételeim alkalmával azt tapasztalom, hogy nem nagyon ismerik az emberek a lószőrékszer készítést, a múltját sem, de nagyon sok pozitív érdeklődéssel találkozom. Nekünk az a dolgunk, hogy ismereteket is terjesszünk, ezért szívesen válaszolok a kérdésekre.

-Mit érdemes ismernünk a lószőr felhasználásáról, az ékszerek készítéséről?

 – Őseink úgy kétezer évvel ezelőtt kezdtek foglalkozni a lótenyésztéssel, tehát mondhatjuk, hogy azóta használjuk fel mi magyarok a ló szőrét. Gondolta volna, hogy a jurta favázára a nemez borítást is lószőrkötelekkel rögzítették?. Ennek kettős szerepe is volt, hiszen a lószőrkötél szúr, így a csúszó-mászó állatok inkább a jurtán kívül maradtak. Tehát nem csak az ékszerkészítéshez használták fel a sudárt, ami a ló farokszőrének másik elnevezése. A farokszőrből készült kötél  tartós, erős, rugalmas, és nem rohad be nedvesség hatására sem. Orbán Balázs beszámolója szerint az 1800-as években nagyipari méretekben gyártották a lószőrből készült használati tárgyakat.

– Milyen tárgyakra gondoljunk?

 – Szitákat, nyűgöt (a ló lábára való szőrbékót), pórázt (bocskorkötőt), pányvát, zablát is készítettek többek között.. Még a viseletben is megjelent: gombot is kötöttek be vele, főkötőváznak is használták. Utóbbinak az volt az oka, hogy a lószőrből készült alap könnyű, szellős és formatartó volt. A pásztor lószőrfonattal erősítette fejére a kalapját. Népművészeti alkotások a lószőrből hurkolt nyakláncok, gyűrűk, fülbevalók, óraláncok, pipaszárak, szipkák. A legdíszesebb lószőrmunkák különben a tűtartók Ezek rendszerint kér egymásba tolható lúdtollszárból, madárcsontból állnak. Vannak gyönggyel olyan, gazdagon díszítettek, ahol a lószőr alig látszik.

– Ékszer mióta készül lószőrből?

 – Az ékszerkészítés ősibb mint a ruhakészítés. A kezdetleges ékszerek részben állati anyagokból készültek. A honfoglalás előtti nomád pásztor meglehet, hogy lószőrből készült nyaklánccal kedveskedett választottjának, ezt nem tudhatjuk pontosan.

– Miért nem?

 – Azért, mert a korra jellemzően temetkezéskor a halott lovát, használati eszközeit, nőknél az ékszereket is a halottal együtt temették el. Így legfeljebb csak maradványokra bukkanhattak a régészek, ezeket kiemelni már szinte lehetetlen.

– Tudjuk-e, kik alkották régen a lószőr remekeket?

– Pásztorok, betyárok, hadifoglyok munkái maradtak fenn. Nekik volt idejük bőven lószőrrel foglalatoskodni. Rózsa Sándor kufsteini raboskodása idején fafaragásokat és lószőr gyűrűket készített. Ezeket eladathatta, és így följavíthatta a kosztját.

– Milyen tulajdonságok teszik a lószőrt alkalmassá ékszer készítésére?

-A lószőr erős, hajlékony és rugalmas is, erre bizonyságul például a fennmaradt nyakláncok és óraláncok szolgálnak .A hosszú lófarok szőr fényes felületű és fonadéka elszakíthatatlan. Üreges szerkezete miatt hajlékony, könnyen lehet hurkolni vele, ami a lószőrékszer készítésnél az alap. Csak jó minőségű lószőrből lehet szépen és jól dolgozni, nem minden lófarok alkalmas ékszerkészítésre.  Én a fekete lószőrrel dolgozok szívesen, szépen lehet díszíteni színes gyöngyökkel, fagyöngyökkel, a fehérrel nagyon nehéz, mert nem lehet jól látni, de a pályázati anyagom bizonyítja, hogy nem zárom ki a használatát, és szeretem összedolgozni a különböző színű szálakat

-Kizárólag lószőrrel foglalkozik?

 – Nem, és ennek több oka is van. Az egyik az, hogy egy apróbb lószőrékszer elkészítése is olyan aprólékos, annyi munkaórát vesz igénybe, hogy a ráfordított időnek megfelelő árat nem kérhetek érte – persze imádom csinálni, de ez más dolog. Úgyhogy zsinórékszereket is készítek, magam tervezem őket, ebben is vannak újításaim. Autodidakta módon álltam neki a zsinórékszerek készítésének is, s most már a saját ötleteimmel fűszerezem.

– Mik ezek az újítások?

 – A férjem Tiffany technikával is dolgozott. Csodás faliképeket alkotott, ezekből Egerben többet is láthat az ember. Nos, az üveggel való foglalatossághoz adott volt a technikai háttér. Mivel igen érdekelnek az új dolgok, elkezdtem üvegékszereket is készíteni. Újabban saját készítésű üvegmedállal kombinálom a zsinórékszereimet.

– Van-e aki továbbviszi a lószőrékszerkészítés hagyományát?

– Úgy tapasztalom, hogy sok ember rácsodálkozik, sokan érdeklődnek, sok embert elvarázsol az aprólékos kidolgozás, és van igény a szépre. Persze rétegérdeklődést tapasztalok, a kézművesség és a népművészet felé nyitott emberek körében aratok sikereket. Remélem, hogy az a néhány készítő, aki jelenleg aktív, hozzám hasonló elkötelezettséggel dolgozik, és akkor van remény, hogy életben tartsuk ezt a szép és ősi technikát.

-Hol találkozhatunk Önnel?

 — Egerben élek, ott dolgozom, de jelen vagyok a kézműves vásárokon Egerben és az ország számos pontján. Például a Mesterségek Ünnepén is sokszor részt vettem már. Természetesen jelen vagyok az interneten, virtuálisan is várom az érdeklődőket!

“Azok is a nemzet díszére élnek, kik a szép mesterségekben magokat mások felett jelesen megkülönböztetik.”
Mátray Rottkrepf Gábor, 1928

– Mikor kezdett el vonzódni a népművészethez?

– Nem emlékszem időpontra, vagy eseményre, beleszülettem. De nem is a népművészetbe, hanem a múlt tiszteletébe, a hagyományaink megélésébe egy (ahogy akkor láttam), átlagos családba. Édesapám megbecsült kovácsdinasztia tagja, édesanyám részéről tisztességes parasztcsaládból származom. Felmenőim mind dolgos emberek voltak, büszkén gondolok rájuk. A Tolna megyei Diósberényben születtem, kicsi, csinos sváb faluban, ahol békésen megfért egymással magyar, sváb, felvidéki, székely és cigány is, de az etikai normákat persze mindenkinek be kellett tartania. Háromgenerációs sváb családba születtem,  óvodáskoromig nem is tudtam magyarul, de ez sosem okozott gondot. Boldog, biztonságos, élményekben  dúskáló gyermekkorom volt. Később Hőgyészre költöztünk, ahol kinyílt számomra a világ. Nálunk különben  természetes, hogy mindenki vonzódik a hagyományokhoz, ezzel a szemlélettel éltünk és élünk. Sohasem gondoltunk arra, hogy a régi bútorokat átmázoljuk olajfestékkel, de nem is cseréltük le úgynevezett modern bútorokra. Valahogy ösztönösen úgy éreztük, hogy amit már egyszer jól kitaláltak, azon felesleges módosítani. Befogad az ember modern dolgokat is, de egy tárgyat, amit szívesen használ, azt azért megőrzi.  Így aztán  kincsként őriztük és őrizzük például a nagymama bekeretezett menyasszonyi koszorúját.

– A család mindennapjaiban hogyan voltak jelen a múlt értékei?

– Tolnai sváb nagymamám még népviseletben járt. Sokat tanultam tőle, a mai napig főzök olyan ételeket, amelyeket otthonról hoztam. Rengeteg régi receptet „tartok életben” a mindennapokban. A régi gyerekágyas lepedőket pedig a vásárokon abroszként használom, mert igenis meg akarom mutatni ezeknek a tárgyaknak a szépségét. Gyakran gondolok rá, hogy tudatosabban kellett volna figyelnem, olyan praktikákat, szokásokat, ízeket megjegyeznem, melyek félő, hogy elvesztek, elvesznek.

– Mit szólt a környezete, mikor művésznek állt?

– Nézze, egyfelől a mienk nagyon ügyes família. Ez mondhatni szabadidős tevékenység a családunkban, ami beragyogja a napjainkat. Azt viszont sokáig nem értették, hogy miért választottam a bizonytalan művészi pályát stabil jövedelmemmel kecsegtető szakma helyett. De a hajlamom másra, a művészi pályára késztetett. Kicsi koromtól elrévedtem a színekben, technikákban, szerettem a különböző rajzeszközöket. Édesapám nagyon szerette volna, ha úgy játszom, mint a többi gyermek, és nem az ablakból rajzolgatom az éppen szánkózó társaimat. Szívesebben rajzoltam őket. Később ugyancsak nagyot csalódtak, amikor meglátogattak a magyarlukafai alkotóházban, ugyanis a faluban egyetlen bolt meg egy kocsma volt az összes intézmény, s a tehenek az utcán kószáltak. Elképedtek, mert pont ebből az életből akartak kiemelkedni, kimenteni engem. Azóta megértették, hogy a mai napig azokból a nyári tapasztalatokból, merítek. Kitűnő útravalót kaptam  többek között Szatyor Győzőtől, Andrásfalvy Bertalantól, Lükő Gábortól, Tarján Gábortól.

– Az alkotói munka nem 9-től 5-ig tart, teljes embert kíván. Közben önnek családja  van, háztartást vezet. Hogy férnek meg egymással ezek a tevékenységek?

– Időnként bizony nehezen viseli ezt az életformát a családom. Az is igaz azonban, hogy a fiam beleszületett abba, hogy nekünk a nyaralás gyűjtő út is egyben. Talán emiatt is választotta a történelem – néprajz szakot az egyetemen. Bizony gyakran felfordulás van nálunk, elismerem, hogy lelkifurdalás nélkül előnyben részesítek egy izgalmas programot a kötelező házimunkákkal szemben. Cserébe naponta főzök, gyakran sütök és persze kertes házban lakunk, tehát állandóan tennivalóm van. No, és ott a szőlő is. Kifejezetten szeretem a szőlőt: szinte érzem, ahogy a metszést követően föllélegzik. Nem sok ami terem, de saját készítésű borral kínáljuk a vendégeket.

– Grafikusból lett bútorfestő.

– Igen, grafikusként kezdtem a pályámat, a bútorfestés később jött az életembe. Előtte tanultam még fafaragást és csuhézást is.

– Ennyiféle tevékenység mellé hogyan jött az igény a bútorfestésre?

– Na, ennek külön története van.  A nagymamámtól örököltem egy festett ládát. Amikor ’47-ben a mi családunkat is meghurcolták, majd kitelepítették – előbb Regölybe, azután Németországba – annyi holmit vihettek magukkal, amennyi ebbe a ládába belefért. Ez a kelengyeláda végül egyik nagybátyám padlásán kötött ki. Onnan szerette volna Németországba vinni egy másik rokon. Hegyeshalomnál azonban a vámosok nem engedték, hogy kivigye az országból.  Azt mondták, előbb engedélyeztesse a múzeummal. Szerencsénkre a rokon nem tudta, hogy hova kellene fordulnia. Tévedésből az Iparművészeti Múzeumhoz fordult, ott pedig elutasították. A láda egy hangárban várakozott és enyészett. Amikor ráleltem, azt sem tudtam, hogyan álljak neki a felújításának. Végül megkerestem restaurátor barátaimat, majd idős mesterek műhelyében inaskodva tanultam a szakmát.  A restaurálás végül olyan jól sikerült, hogy a nagybátyám megkért, készítsek neki egy ilyen ládát, de újat. Igen, a nagymamám ládája az egyik büszkeségem, s meghatározó abban, hogy bútorfestő lettem. A felújítása okozta érzés, az, hogy 100 évvel ezelőtti munkát próbálok az alkotás szintjére visszaemelni, máig bennem él. Nagy alázattal lehet csak hozzányúlni ezekhez a dolgokhoz. Az ember amúgy mindig is szerette a szépet maga körül. A bútorfestő a régi, elnyűtt berendezési tárgyakat kelti életre, hogy legyen jövőjük a jelenben és emlékeztessenek a múltra. Ez hivatás, nem csak munka.

– Hogyan lett ebből a meghatározó élményből kenyéradó hivatás?

-A kilencvenes évek elején fogtam bele, először persze a grafikusi munkám mellett alkottam. Egyszerű hobbiként indult az egész. Kezdetben magamnak újítottam föl néhány bútort, aztán barátoknak, ismerősöknek és szép lassan átvette a munkám többségét. Később füveskönyvekből néztem ki a mintákat, ezek nagyon közel állnak az én lelkivilágomhoz. A mintáknak régen nem volt se szeri, se száma, mégis minden tájegységnél kialakult egy jellegzetes mintavilág, amit aztán én is felhasználok a bútoraimon. Alkalmazott grafikusból így lettem bútorfestő, ám nagy hasznát veszem a grafikus szakmai fogásoknak is, tudom ötvözni, mondjuk portáltáblák népies, de tipográfiailag helyes kivitelezésénél.

– Milyen anyagokkal festi a bútorokat?

– Őseink olyan természetes anyagokat használtak, mint a vér vagy a diónedv. Akkor, amikor a színes, virágos bútorfestés népszerű lett, jött el a földfestékek ideje. Ma már rengeteg festék áll a bútorfestők rendelkezésére, szinte csak a pénztárcánk szab határt.

– Felismerik-e egymás munkáit a bútorfestők?

 – Igen, akinek kiforrott technikája van az jól felismerhető.

– Jellemzi-e az alkotás az alkotót?

-Bizony, és kell is, hogy felismerhető legyen és jellemző, hiszen a portékában benne kell, hogy legyen a lélek. Én fekete-fehér párti vagyok, de ez a bútoraimon nem tükröződik.  Szeretem a kéket, a mélyzöldet, de soha sem viszem túlzásba a színezést, megpróbálok egy-egy színvilágon belül maradni.

– Melyek a kedvencei az Önre jellemző motívumok?

– Portékáim egy részét a hagyományos népi bútorfestés motívumai alkotják. Különösen kedvelem a borsodi, dél-dunántúli formavilágot. Voltak gyűjtő útjaim Békésben, Baranyában, néprajzot is tanultam. Gyermekkorom helyszíneinek csodálatos, geometriai alapokon nyugvó mintáit szívesen festem a restaurált bútorokon. A tárgyak formavilágát a népi kultúrából merítem, de ügyelnem kell arra, hogy a funkció kövesse korunk igényeit. Szeretem tudni, hogy kinek dolgozom, megpróbálom a megrendelőt “megismerni”, mielőtt nekilátok a munkának. Sokkal könnyebb így alkotnom. Ha pedig elkészül egy mű, könnyebb “elengedni”, ha tudom, jó helyre kerül. Szívesen használják bútoraimat parasztházakban, patikák díszítésére vagy éppen különleges hangulatú üzletekben.

– Újíthat-e, hozhat-e létre motívumokat egy népi iparművész?

– Véleményem szerint igen, nekem is vannak újításaim. Van például egy olyan, ami Vas megyei mintából indul, de már alig hasonlít az eredetire, teljesen az én ízlésem szerint alakult át. Ezt én nem tartom szentségtörésnek, hiszen régen is egy-egy festő változtatott a motívumokon, ez elfogadott dolog volt. Úgy gondolom, hogy ettől is egyedi az alkotás, és nem tömegtermék. A másik rám jellemző stílusjegy maga a gyógynövényes minta.  Munkáim többségét gyógynövényekkel díszítem, leginkább a magyarországi védett és ritka fajokat festem meg. Így próbáltam meg összehozni a füveskönyvek hangulatát a népművészettel.

–  Kiknek szól a kétnapos bútorfestő kurzus, amit Ön  tart?

– Laikusoknak, természetesen, hiszen a gyakorlatot nem lehet gyorstalpaló tanfolyamon elsajátítani. Számos emberben megfogalmazódik az igény, hogy a maga kedvére alakítsa régi bútordarabját. Így aztán alapfogásokat tanulunk, mely elegendő kisebb tárgyak megfestéséhez. Számtalan visszatérő érdeklődő van, akikkel már sokkal könnyebb haladni.  A kézzel fogható tevékenységet, az alkotás nagyszerű érzés ám! A tanítványaink általában felnőttek, de nagyon szívesen foglakozunk érdeklődő gyerekekkel is. A részt vevők munkáiból ízelítőt kapunk például a http://xfree.hu/album_show.tvn?aid=168119 weboldalon is.

– Milyennek látja a népművészet helyzetét?

– Ez aztán komoly kérdés. Nem is vagyok benne biztos, hogy beszélhetünk-e klasszikus értelembe vett népművészetről jelen esetben. Anno a hagyományos tárgyak egyértelmű funkcióval, hagyományos formavilággal, és a funkciót segítő díszítéssel készültek. Ám a környezet, a világ változásával ez is folyton alakult. Ezért aztán nem lehet egyetlen időszakot sem kiragadnunk a történelemből, amikor tól-ig határral határozhatunk meg formát, díszítést, de még anyagot sem. A régi idők embere nem fogyasztó felfogással készítette tárgyait, üzenetet hordozott minden darab. A huszadik század elejétől fogva azonban elsikkadt az üzenet. Egyszer csak elkezdték mások megmondani, hogy miként dolgozzon a népművész. Na, itt vett rossz irányt a mai értelemben vett népművészet. Biztos, hogy nem lehet konzerválni a nép művészetét. Ma már hiányoznak azok a körülmények, melyek befolyásolták, hogy adott tárgyon mely motívumot használták. Sokunk már nem is érti a régi idők szimbólumait. Úgy gondolom, aki ezt a világot választja, felelősséggel tegye.  Annak a kutatást élete végéig folytatnia kell, a munkája közízlést formál. Nekünk mindig egy lépéssel a tömegízlés előtt kell járnunk. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, a lehető legtöbb tudást meg kell szereznünk. Ráadásul egyetlen mesterséget sem lehet kiragadni a maga környezetéből, a bútorfestőnek az asztalossal, a vasaltok készítőjével is együtt kell dolgoznia. A viseletkészítő sem tud a hímzés vagy a takács nélkül nagyot alkotni, hiszen az alapanyag megválasztása is része a tervezésnek. Minden mindennel összefügg.

– Mire készüljön, aki ma népi iparművésznek áll?

– Nehézségekre, gátló tényezőkre, némi szakmai féltékenységre. Készüljön anyagi bizonytalanságra és a népi kultúra méltatlan háttérbe szorulására. Érthetetlen számomra, hogy az Európában egyedülálló népművészet, kézművesség miért tartozik ma az agrárium alá.  Miért nincs ennek a szférának képviselete a kormányban, vagy valamelyik minisztériumban? Hogyan tudna egy mezőgazdasági szakember felelősséggel dönteni a népművészetről? Miután ez önmagában nemzeti érték, sokkal nemesebb szintet érdemelne!

– Hogyan lehetséges közel hozni az érdeklődőket, alkotásokat egymáshoz?

– Ismét egy nehéz kérdés. Sajnos, nincs utánpótlás. Nem vonzó manapság munkanélküli népművésznek lenni, s nem is lehet színvonalas alkotást létrehozni, ha közben nem tud megélni az ember. A vásárok bérleti díja is gond. Egy kézműves nem tudja kifizetni, főleg előre nem. Inkább keres valami más megélhetést, a művészet hobbi lesz. Én a megélhetés szintjén foglalkozom a bútorfestéssel, és úgy látom, hogy a kézműveseknek több eladási lehetőséget kellene biztosítani. Ugyanakkor az oktatásügynek is hatalmas a felelőssége, hiszen például kikerült az iparművészeti képzésből a néprajzi oktatás, miközben éppen az iparművész ültethetné át a népművészeti elemeket a hétköznapok tömegárujába. Fontos a szakmai kontroll és az állandó kapcsolat az iparművészet, a népi iparművészet, a kézművesség és  népművészet között. Egyik sem létezhet a másik nélkül.

– Nem von el energiát az alkotó munkától az Iharos Egyesületben betöltött elnöki tisztsége?

– Igen, az egyesület feladata komoly megterhelés, a szabadidőm, de néha munkám kárára. Az ügyintézés, szervezés sokszor elvon az alkotástól, de az egyesület sikerei új energiát is adnak.

– Hogyan lehet valaki egyszerre szemlélődő művész és nyüzsgő közösségi ember?

– Kívülről lehet, hogy ez kettősségnek tűnik, de bennem ragyogóan megfér a szemlélődés és a “motor”szerep. Sokszor lekötnek dolgok, s a csendes megfigyelő köntösébe bújok.  Másfelől fontos nekem a közösség, jól képviselem mások érdekeit (sokkal jobban, mint a sajátomat). Az ezzel járó feladatot pedig fel kell vállalni. Tudom, hogy én mit várok egy ilyen civil szerveződéstől, és igyekszem azt megvalósítani. Szerintem nincs ebben semmi ördöngös. 

– Mit tanácsol az alkotó pályára készülőknek?

 – Kitartás, alázat, elhivatottság nélkül ne is álljon neki senki. Számtalan ember csodabogárnak tart bennünket alkotókat, de felül kell emelkedni ezen-elvégre csak nézőpont kérdése, hogy mi vagy ki a normális!

– A szülők, nevelők hogyan ismertessék meg a gyerekekkel a népművészetet?

– A kulcsszó az, hogy együtt. Ez a legfőbb. Együtt az óvodában, az iskolában, a klubban, a szakkörben, de főként a családban! Soha ne húzzunk szűk falakat magunk köré, éppen elég kényszerbe vagyunk így is bepréselve. Minden tevékenységet komplexen kezeljünk, és igen, élvezzük, szeressük azt, amivel foglalkozunk.

– Mire érdemes festenünk, ha nincs az első kísérleteinknek megfelelő bútorunk?

– A hobbyboltokban kapható tárgyak egy része jól festhető, de meg kell nézni, hogy miből készültek, s hogyan állították össze. Ezerféle silány minőségű ládika kapható, de ezek ragasztott bóvlik, egykettőre szétesnek, s oda a munkánk. Ugyanezeken a helyeken kaphatunk hazai ragasztott és egyben szögelt dobozokat, ládikákat is. Ezeket jó szívvel ajánlom, bírják a strapát. Kicsit drágábbak, de örök kedvenceink lehetnek.

– Kezdő alkotóknak milyen festékkel érdemes tevékenykedniük?

-A földfesték, olajfesték nagyon jó, de első próbálkozásra nem ajánlom. A temperát sokan ismerik, de annak le kell fújni a felületét, hogy tartós legyen.  Ennek a technikáját azonban alig valaki ismeri. Így marad az akril, bár azt is érdemes kezelni, hogy tartós maradjon. Aki már belelendült, annak mondom, hogy  karcolt, vagy vésett felületek színezésére növényi nedvek vagy vér igen alkalmas, de a korom és viasz (eredetileg kalapzsír) alkotta keverék kétségtelenül a legjobb.

– Milyen mintákkal érdemes kezdetben dolgozni?

– Egyszerű és esztétikus, ezek a kulcsszavak. Lehet egy nagyon egyszerű élet-jelet (7 pötty) is festeni egy kisebb felületre, de nem mindegy, hogy hol és milyen méretben helyezed el. Ez már arányrendszer, amit sosem hangsúlyozok ki a tanfolyamon, mert sokan megijednének tőle, de elengedhetetlen a minőségi munkához. Az itt bemutatott két egyszerű motívum a tanfolyamon is a kedveltek közé tartozik, ajánlom kipróbálásra.

 – Hol találkozhatunk  Önnel?

– Vásárokon, mint például  az Íjász Napfordulón, Zsámbékon,   Budapesten a  Nemzetközi Táncháztalálkozón vagy  Orbán – napon a  lakóhelyemen, Tárnokon feltétlenül ott leszek.

   A honlapom ( www.amenteva.uw.hu  ) tartalmazza a részleteket.

  Mottó : „Az íráshordozó anyagok készítése az a művészet, mely minden más művészetet megőriz.” 

                                                                                                                                    Vergilius

  -Vincze úr, Ön hosszú éveken át nem a fehérmívességgel, azaz a papírgyártással foglalkozott.

– Bizony, 1992-ig a Videotonban dolgoztam üzemmérnökként.  S nem önszántamból következett be pályafutásomban az a radikális váltás, aminek persze ma már örülök.

A rendszerváltást követően, különösen a szovjet – orosz megrendelések hanyatlása miatt nehéz helyzetbe került a VIDEOTON, s ott is leginkább a számítástechnikai ágazat. Korábban a termékek több mint háromnegyede az említett a piacon került elhelyezésre, erre az időszakra viszont minimálisra csökkent a kivitelük. Ez természetesen erősen hatott a foglalkoztatottak létszámára, így hát rövid időn belül a szakemberek jelentős része az utcán találta magát. Én 1992-ben jutottam erre a sorsra. Nem volt könnyű dolog, mert szerettem a munkámat, s nem volt kész tervem a jövőt illetően.

– Manapság nagyon fontos, hogy az ember tudjon váltani, de ez sokszor nem egyszerű. Kreativitás, higgadt döntéshozás, rugalmasság kell ehhez?

–  Általános bölcsességeket nem mondanék, de a magam tapasztalatait szívesen megosztom. Több mindennel is próbálkoztam, de sehogyan sem akadtam rá arra az elfoglaltságra, ami hasonló szakmai elégedettséggel töltött volna el, mint amit el kellett hagyjak.

Két év keresgélés és próbálkozás után adódott a lehetőség, hogy megpróbáljak egy homlokegyenest más tevékenységet, nevezetesen egy – mint később bebizonyosodott – igen érdekes, régi kézműves mesterséget: a kézi papírmerítést. Rokonlátogatások során néhányszor láthattam, hogy Szentendrén Vincze László papírt készít valami tejszerű folyadékból, meg hogy nem vágja le a szélét ahogy az szokás …, de meg is maradtam a rácsodálkozás szintjén. Nem volt semmi villámcsapásszerű rátalálás érzésem, hogy ez az én utam, amikor láttam László munkáit. Tetszett, amit létrehozott, de nem éreztem azt, hogy jó lenne kipróbálni. 1994-ben Laci öcsém, aki ismerte elhelyezkedési nehézségeimet, felajánlotta segítségét. Ezután elkezdtem nála tanulni a mesterség csínját-bínját, fogásait, eszközök készítését, megismertem a szükséges alapanyagokat. Na, ekkor már engem is megfertőzött ez a dolog! Olyannyira, hogy idővel annyi ötletem lett nekem is, hogy öt év elteltével úgy döntöttünk, hogy megpróbálok önállóvá válni. A próba sikeres lett, azóta a papírmerítés a szenvedélyem és a kenyeremet is adja.

Vincze Mátyás termékei

– Hogyan készül manapság a merített papír, aminek szerencsére reneszánsza van?

– A készítésnek nincs írott technológiája, a minőség az egyik kulcsszó! Jó minőségű papírt megfelelő minőségű alapanyagokból, megfelelő eszközökkel, rengeteg gyakorlással, kísérletezéssel, nem egyszer kudarcok árán lehet készíteni. Én úgy voltam vele, hogy a kudarcok nem keserítettek el, inkább arra sarkalltak, hogy kiderítsem a hiba okát, keressem a megoldást. Tanulópénznek kell felfogni, nem feladni, a megoldást keresni: ez az egész életre igaz, úgy hiszem. Sok éve művelem már, de még ma is varázslatnak tartom a fehérmíves mesterséget. Kis túlzással azt is mondhatnám, ha nekem kellene érte fizetnem, akkor is csinálnám!

Vincze Mátyás termékei

– A szűkebb családjában ön az egyedüli fehérmíves?

 – Nem, a feleségem ötleteivel segít, nem kis részt vállal az „innovációból”.

 – Mi készteti újabb és újabb ötletek megvalósítására?

 – Nagy hajtóerő, ösztökélő erő a megrendelők, vagy csak az egyszerű szemlélődők elismerése, elégedettsége. A kézműves mesterség nagy előnye, hogy az elkészített munkadarab, termék minősége azonnal lemérhető azáltal, hogy megvásárolják-e, szeretné-e sajátjának tudni az ember. Elmondhatom, hogy a termékeink iránt mind a mai napig mutatkozik érdeklődés, és ez igen jó érzés.

 – Mi kell ahhoz, hogy valaki merítő legény legyen? Milyen adottságokkal, tulajdonságokkal kell rendelkezzen?

 – Ha humorral akarnám elütni, azt mondanám, nem árt, ha valaki fiatal. Komolyabbra váltva, legyen kitartása, megfelelő fizikuma, hiszen a középkorban egy régi papírmalomban  a merítő legény akár napi tizenhat órát is dolgozott . Ő volt az, aki a kádban lévő vizes elegyből (cellulózpép vizes szuszpenziójából) merítő szitával nagyjából ugyanolyan mozdulatsorokkal, egymásután ismétlődve, fáradságos munkával kimerítette a nyers lapszerkezeteket, közben ügyelve arra, hogy a lapvastagság egyenletes, nagyjából állandó legyen.

A régi malmokban megoszlottak a feladatok például a rongyválogató előkészítő, rothasztó, enyvfőző, pépkészítő, merítő, rakosó, teregető, enyvező között. Egy mai kis létszámú műhelyben nincs ilyen munkamegosztás, mindenkinek ismernie kell minden munkafázist, ezért nem is lehet egyhangúságról beszélni. Ha a munkák között fontossági sorrendet kellene felállítani, a merítő legény tevékenysége alapvetően meghatározza a leendő papír minőségét. 

– Milyen változást hozott az életükbe ez a vállalkozás?

–  Családom, pontosabban feleségem és az én életvitelem alapvetően változott meg.  Főként a tavasztól őszig terjedő időszakra igaz ez, mert ekkor a hétköznapokon készítem a papírokat, nyomatokat, részben a hétvégi rendezvényekre, részben megrendelésekre. Hétvégén pedig kézműves rendezvényeken igyekszem népszerűsíteni, s értékesíteni a termékeket. Ilyenkor rendszerint velem jön feleségem, aki bőven kiveszi részét például a marketingből, ami nekem nem a szívem csücske. Nincs kötött munkaidőm, de mivel szeretem a munkámat, szinte mindegy hogy reggel van vagy este, örömmel dolgozom, ha pedig valami ötlet eszünkbe jut, igyekszünk minél előbb kipróbálni, a mintadarabot elkészíteni.

 A Mesterségek Ünnepén 

– Hogyan születnek az új ötletek?

– Általában spontán módon, de inspirálnak a megrendelők is. Előfordult az is, hogy iskolai bemutató alkalmával egy gyermek véletlenül olyan fogást alkalmazott, amit kicsit továbbgondolva s fejlesztve megszületett a „kéznyomatos” papír.  

Készül a kéznyomatos papír

Máskor a feleségem azon töprengett, hogyan lehetne karácsonyfára aggatható papírterméket előállítani. Ebből született a fára függeszthető mini könyv (József A.: Betlehemi királyok, Ady E: Karácsony), melyek el is nyerték az Iparművészeti zsűri karácsonyi pályázatának különdíját.

– Nem tartozik semmiféle szervezethez?

– De igen, néhány éve tagja vagyok a Fehérvári Kézművesek Egyesületének. Ez további lehetőséget teremtett a kézműves és népművész tevékenységek sajátosságainak, szépségeinek mélyebb megismeréséhez.  

–  Hogyan készül a merített papír a XXI. században?

– Alapvetően ma is úgy készül, mint évszázadokkal ezelőtt. Az alapanyagot, a cellulózt nem én készítem, hanem beszerzem. Vizes közegben péppé foszlatom, közben két olyan összetevőt keverek hozzá, amely biztosítja a lap írhatóságát. Ezért nem folyik szét rajta, csak kis mértékig szívja magába a tintát, festéket, tust. Az adalék tartást is ad a lapnak, nem lesz puha. Színezni is lehet! Ennek egyik módja, ha a pépkészítés során papírfestéket is adagolok az őrleményhez. Az elkészített pépből akkora mennyiséget keverek be a dézsában lévő vízbe, amely mennyiség biztosítja azt a lapvastagságot, amire szükségem van. A síkbeli méretet pedig meghatározza az alkalmazott merítő szita szélessége, hossza. Következik a merítés, amikor a szita bemerítésével, rázogatásával, szintben tartásával, kiemelésével kialakul egy nyers lapszerkezetet a szitaháló felületén. Ráborítom a kád mellé előkészített filc lapra, majd ismétlem a merítést meg a rakosást. Ezután kipréselem a víz jelentős részét, majd csipeszekre függesztem a filcekről leválasztott lapokat. Hagyom száradni. Ha fehér lapokra van szükségem, száraz állapotukban újra préselem a hullámosodás megszüntetése céljából a lapokat. Ha régies színhatást akarok elérni, akkor a fehér lapokat különböző növényi főzetekben áztatom, préselem, szárítom, simító-préselem.

– Mi történik ezután?

– Ekkor következik a lapok hasznosítása. Üres lapokból készülhet boríték, könyvtest, művészek kezében grafika, festmény, rézkarc és egyéb nyomatok.

Egy másik felhasználási terület a „feketemívesség” valamelyike, ami nem más, mint valamilyen nyomtatási technika alkalmazásával szöveget, képet kialakítani a felületen.

–  Ön ma már saját műhelyt vezet. Mi az Ön műhelyének a sajátossága?

–  Műhelyemnek egyelőre nincs kifejezett arculata, még nem egészen olyan, amilyennek szeretném látni. Az sajnos már illúziónak tűnik, hogy egyszer egy korabeli papírmalmot működtessek.

 –  Van- e jövője ennek az újjáéledt technikának a tömegtermelés mellett?

–  Bízom benne, hogy van jövője ennek a technikának a többi kézműves és népművészeti remek mellett, hiszen egészen más élményt nyújt egy könyvet kézben tartani, lapozni, illatát érezni, mint a képernyőn böngészni, lapozni. Más élmény a nagyapáink gyerekkorát idéző ördöglakatot megnyitni  – készüljön fából vagy vasból (patkóból, szögből), mint egy műanyag bűvös kockát tekerni. Utóbbi sem elvetendő, de más, s a régi dolgoknak megvan a maguk helye az életünkben.

– Mit tehetünk, hogy a gyerekek érdeklődése megmaradjon a kézműves tevékenységek iránt és helyükön értékeljék azokat?

– Sokat tehetnek a szülők, pedagógusok, rendezvényszervezők, de a hivatalos politika is annak érdekében, hogy a kézműves tevékenységek ne sorvadjanak el. Példamutatással, a gyerekek érdeklődésének szelíd terelésével, a vásárolt játékok, eszközök kiválasztásával. A szervezők a magas helypénzek csökkentésével bizony sokat javíthatnak a helyzeten, de a „kínai” termékek, viszonteladók szűrésével is sokat tehetnek. A politika pedig olyan törvények megalkotásával segíthet, amelyekkel hathatósabban támogatná a kézműves, népművész tevékenységek létjogosultságát. Hiszen évszázadok tudása van a kézművesek kezében, mely mindannyiunk ősi jussa, amire büszkék lehetünk.

Szerencsére van mire!

 Tánczos Erzsébet írása

Augusztus elseje Vasas Szent Péter napja. De miért vasas?

http://netfolk.blog.hu/2013/07/31/augusztus_elseje_vasas_szent_peter_napja
Úgy tartják, ha e napig nem esik, jöhet a Duna vize is, nem lesz kukorica.

Augusztus 6. – Urunk színeváltozása
Urunk színeváltozása után feketedik már a tarló, fehéredik az arató. (felszántják a tarlót, az aratás idején megbarnult gazda kezdi visszanyerni rendes arcszínét.)

Augusztus 7. – Donát
Donát a szőlősgazdák, szőlőskertek védőszentje. Különösen villámcsapás, jégeső eltávoztatásáért szoktak hozzá könyörögni

Augusztus 10. Lőrinc napja

http://netfolk.blog.hu/2013/08/06/lorinc_esete_a_dinnyevel

Ha Lőrinckor sár ragad, eheted a dinnyét magad.

Lőrinc napjából jósolt a nép, hogy milyen szüret várható. Ünnepe a földműves nép körében határnapnak számított. Lőrinc nap után a fa már nem fejlődik tovább. Lőrinc naptól nem tanácsos már a folyókban fürödni. De a folyóban sem szabad már fürdeni, vagy azért mert kezd a víz hideg lenni, vagy azért mert a szarvas belepisilt.

Augusztus 12. – Klára
Ha szeles Klára napja, ősz lesz nemsokára.

Augusztus 15. – Nagyboldogasszony, Mária napja.

http://netfolk.blog.hu/2013/08/06/nagyboldogasszony_napjara_hol_magasabb_a_fold_az_egnel

Ha a nagyasszony fénylik, jó bortermés van kilátásban. Zalában ekkor gyűjtik a gyógyfüveket.

Mária mennybevitele, magyar nevén Nagyboldogasszony, Nagyasszony napja. Mária mennybemenetelének (mennybevételének), egyben az ország Mária oltalmába ajánlásának ünnepe, a legkedvesebb hazai ünnepek egyike. Nagyboldogasszony nyolcada, amelybe Szent István napja is beleesik, a magyar egyházi év kiemelkedő időszaka.

E napon eredeti tartalma szerint Mária halálát, temetését és mennybevitelét ünnepli az egyház. A legenda szerint Jézus három nappal halála után föltámasztotta és angyalokkal a mennybe vitette anyja testét. A Mária ünnepek az aratási időszakot fogják közre. Sarlós Boldogasszony a nyitó ünnep, a Nagyboldogasszony az aratást bezárja.

Számos növény kapta róla a nevét: Boldogasszony csepegtette fű; Boldogasszony csipkéje; vagy a   Mária könnye.

Augusztus 20. István napja,  államalapító Szent István ünnepe. Magyarország  ekkor ünnepeli az államalapítást. 

http://netfolk.blog.hu/2013/08/14/o_szent_istvan_dicsertessel

Ó Szent István dicsértessél, menny és földön tiszteltessél,
De főkképpen nálunk ma, mint országunk oszlopa!
Kérünk, mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent István, nézz mennyből le a szép magyar népedre!

Boldogságos Szűzanyánknak, mint magyarok Asszonyának
Föláldoztad Hazánkat, szentelted Koronánkat!
Kérünk, mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent István, nézz mennyből le a szép magyar népedre!

 (Csángó népének)

Az új kenyér ünnepe is:

A kenyérrel kapcsolatban különböző hiedelmek és mágikus eljárások éltek. Például általános volt a kenyérsütés tilalma pénteken, kedden, és bizonyos jeles napokon, például Luca és Borbála napján.

A sütés egyes fázisaihoz is kapcsolódott valamilyen mágikus kísérő cselekmény. A dagasztás után cuppogtak a kenyérnek, kemencébe vetés után a dagasztó, illetve a sütőasszony felemelte a szoknyáját, a szakajtót felborította, hogy a kenyér magasra nőjön. Mágikus cselekmény volt a kenyér sütése , hogy kovászolás ( a képen), dagasztás, bevetés előtt és után keresztet vetnek kés élével, sütőlapáttal a tésztára, a kemence szájára.

A kenyér megszegését és fogyasztását szabályozó előírások és tilalmak a kenyér tiszteletét tükrözték. Augusztus 20-án, István napon az új kenyér köszöntésekor számos helyen tartanak összejöveteleket, baráti találkozókat, búcsúkat.

Augusztus 24. Bertalan napja

http://netfolk.blog.hu/2013/08/23/bertalan_kapcsan_a_bormuvessegrol

 és

http://netfolk.blog.hu/2013/08/21/augusztus_24_bertalan_napja

A néphagyomány Bertalant az ősz kezdőnapjának tekinti. Amilyen Bertalan napján az idő, olyan lesz az ősz. A zivatar sok jeget és havat jelent. Sok helyen az őszi szántás-vetés ezen a napon veszi kezdetét. Ha ezen a napon esik az eső, jó káposztatermés lesz, mert Bertalan közé dobálja kezében hordott fejét. A Bertalan napkor köpült vaj gyógyító erejű.

Bertalan napja őszkezdő időpont. Ekkor fordul a munkák sora: a gabona betakarítását az őszi szántás, vetés, a termények begyűjtése, s a szüret váltja fel. Bertalan a szőlőhegyek védszentje lett Pannóniában. Bertalan napján kezdődik a harc a szőlőkben a seregélyek ellen, s mint mondják, Bertalan a nyúzókésével a szüretre, a szőlőfürtök lemetszésére készülődik.

Tánczos Erzsébet

A Felföld legnagyobb néprajzi egysége a palócság.

Őrhalom ott fekszik Nógrád megyében, s a község öltözete a szomszédos Hugyag és Varbó viseletéhez hasonlóan alakult. Ez azt jelenti, hogy a három faluban azonos anyagú és szabású ruhában jártak, népviseletükben sok volt a hasonlóság annak is köszönhetően, hogy a három községgel sokáig közös temploma volt, s látták egymás öltözetét a hívek.

Őrhalmi viselet a Mesterségek Ünnepén

Az 1930-as évektől a falvak viseletében megindult a polgárosodás. Ez a férfi viseletben a két világháború között a kivetkőzéshez vezetett, a női öltözködés az 1950-es évekig őrizte a századfordulótól alakult, városi divathoz igazodó hosszú szoknyás őrhalmi viseletet.

Az őrhalmi viseletet az egyik legszebb palóc népviseletként tartják nyilván.

Ezt  erősíti az is, hogy a falu híres menyecskéjéről, Sipeki Bözsiről mintázta meg Horváth Endre grafikusművész az egykori magyar tízpengőst.  Sipeki Bözsi sarlóval és búzával, őrhalmi palóc viseletetben  szerepelt a bankón. A Gyöngyösbokréta hagyományőrző csoport megalakulását követően Sipeki Bözsi is járta az országot a csoporttal, több alkalommal szerepelt a Nemzeti és a Városi Színházban is. Sipeki Bözsi a prágai, a losonci és több helyi, országos hírű lap, és természetesen a Nógrádi Hírlap címoldalán is megjelent a jellegzetes őrhalmi főkötős népviseletben.

Az őrhalmi női népviselet egyik jellegzetes darabja a lábszárközépig, de sokszor bokáig érő brokátselyemből, bársonyból készült szoknya. A hosszú szoknyával megegyező anyagú blúzt vettek fel, idővel az ingváll vászonból készült, melynek kézelőjét hímzéssel díszítették.

Az ingre gyöngyös, rézcsipkés mellényt, pruszlikot vettek fel. A szoknyák elé felkötötték az otthon szőtt kötényt, a szakácskát, melybe nevüket is belehímezték.

Az őrhalmi viselet a női fejviseletben ragaszkodott leginkább paraszti jellegéhez: az asszonyok fül mellett csomózott, nagy rojtú selyem menyecskekendőt, az új asszonyok művirágos, selyemszalagos újmenyecske főkötőt viseltek.

A képen menyecskék láthatóak,a jobb oldali kettő újmenyecske főkötőben

Népviseletük további szépséges darabjai a gyöngyökkel hátul két széles szalaggal díszített „fékető”, illetve a nagyrojtú, fül mellett csomózott, selyemből készült menyecske kendő.

 A nagykendő Őrhalomban az asszonyok fül mellett csomózott, nagy rojtú, brokátselyemből készült nagykendőt viseltek. Ami megkülönbözteti más viseletek kendőitől, hogy kétszer akkora és nincs előre megkötve. Tehát minden egyes alkalommal, ünnepek, mise előtt elmentek a nők ahhoz az asszonyhoz, aki ki tudta kötni a kendőt. Nem sok ilyen ügyes kezű asszony volt a faluban, ezért sokszor hajnalban el kellett indulni hozzá, hogy mindenki sorra kerüljön.

 Tánczos Erzsébet írása

Királd Ózd vonzáskörzetében található település. Csodálatos tájék. A környező falvakkal egyetemben ez a barkók földje. Jogos a kérdés, hogy kik is a barkók.

Ahol a történelmi Borsod, Nógrád, Heves és Gömör vármegye összeér, azt a területet nevezték Barkóságnak vagy Barkóföldnek, s a barkók az ott fekvő mintegy ötven falu népe. A városoktól távol eső fekvő barkó falvak egészen a XX. századig megőrizték népi kultúrájukat. A vidék központja Ózd.

A nagy változás a XIX. század közepén következett be: ekkor tárták fel a barnaszéntelepeket, és hasznosításukra megépítették a vasgyárat. A XIX. században kezdődő iparosodással új korszak kezdődött: megindult a szénbányászat, vaskohászat. A 150 évig tartó kohászat mára csupán történelem, hiszen a múlt század végén a vasgyár bezárt, a munkalehetőség megszűnt, s ez számos általánosan ismert problémát generált.

Közben felnőtt egy újabb nemzedék, s bár vannak, akik hisznek abban, hogy a bányászat újraindulhat a vidéken, erre a vágyálomra nem tehetjük fel az életünket. Nem várhatjuk a csodát, tenni kell érte. Felnőtt a fiatalok egy csoportja – én is közéjük tartozom-, mely küldetésének érzi gyökereik megőrzését. Célunk a hagyományaink, s ezen belül a már-már elfelejtett barkó értékek továbbörökítése, megújítása.    Ezek megvalósítására hoztuk létre a Művésztanyát– avat be Pálmai Ilka, a Királdon működő Művésztanya egyik megálmodója és motorja. – A Művésztanya célja az, hogy utat mutasson, lehetőséget tárjon a fiatalok elé.

– Hogyan valósul ez meg a gyakorlatban?

– Két részből álló projektünk ezt segíti elő: a pedagógusok népi játszóházvezető képzése jelenleg is folyik.

A projekt másik része kiemelten a barkóság értékeire épül. Az éppen záruló népi mesterséget oktató programunkban négy népi mesterség – hímzés, szövés, viseletvarrás és bútorfestés – közül választhattak az érdeklődők. A jelentkezőkből igazi csapat kovácsolódott. Mindannyian hittel, bizalommal, rendkívüli nyitottsággal, tudásuk legjavának megmutatásával vettek részt a képzésen. Húszan ismerkedtek meg egy-egy népi mesterséggel, egy mesternél öt inas tanult.

Most sok a könnytől csillogó szem, megható a pillanat, merthogy a tanfolyamnak vége lett, ami – mint hallom oktatóktól és hallgatóktól is – igazi, sorsfordító csoda volt.

 Mesterek és inasok

–   Kik oktatták a népi mesterségeket?

-Legnagyobb örömünkre a Hagyományok Háza fantáziát látott a kezdeményezésünkben, Budapestről érkeztek a mesterek. Az ország neves szakemberei – Beszprémy Katalin a Hagyományok Háza Népművészeti Tárának vezetője, Ament Éva a bútorfestő, Pintér Piroska a szövés mestere, és Illés Vanda – a 2013 évi Junior Príma Díjas hímző lelkesedéssel fogott a munkához: céljuk olyan tudás átadása, melyek alapján az „inasok” képesek lesznek minőségi helyi kézműves termékek előállítására.

– Hogyan, mikor folyt az oktatás?

– Péntek délutántól vasárnapig. Nappal tanítottak, esténként pedig gyűjteni jártak a mesterek.

– Mit gyűjtöttek és miért?

– Barkó motívumokat kerestünk – rántja le a titokról a leplet Illés Vanda, a viseletvarrók mestere.

 -Miért volt erre szükség?

-Eredeti, helyben fellelhető motívumokból akartunk dolgozni. Ezért a barkóság tárgyi emlékeit igyekeztünk felkutatni.

-Nekünk, bútorfestőknek fantasztikus forrást jelentenek a szentsimoni templom kazettáinak motívumai. A hatalmas, színes fatáblák lenyűgözőek, stílusuk egységes, igen gazdag „alapanyag” a bútorfestő inasok számára. Mi ebből merítünk – meséli Ament Éva, a bútorfestők mestere. – Ez részben kényszerből született: nem találtunk kifejezetten barkó bútort. Szentsimon viszont adta magát .

 Levéltartó, előtte a szentsimoni templom egyik kazettájának mintája

-A hímzés, viselet terén nagyon kevés adat állt a rendelkezésünkre. – avat be Beszprémy Katalin, a Hagyományok Háza Népművészeti Tárának vezetője. – A Néprajzi Múzeumban összesen öt barkó textil van. Mivel a barkóság viszonylag hamar polgárosodott, több emberöltőn át nem számított értéknek a paraszti viselet, kézimunka, eszközök. Ezért nem különösebben vigyáztak rá, nem őrizték, így aztán korlátozott számban maradtak meg a darabok. Azért mentünk gyűjteni a Királdon s a környező barkó falvakban élő idős asszonyokhoz, hogy megkeressük és összegyűjtsük, ami még fellelhető barkó érték – tudom meg Beszprémy Katalintól.

Kézimunkázás a Művésztanyán

-Lehet még találni bármit a XXI. században?

-Szerencsére igen, s az asszonyok együttműködtek velünk. Találtunk régi fényképeket – a korabeli viselet ezeken jól látszik, s kézimunkákra is akadtunk. A 86 éves Margit néninek örömmel mutattuk, hogy Madarász Melinda Meyke milyen csodás ruhákat tervezett a nála fellelt kézimunkák és fényképek alapján!

Madarász Melinda Meyke tervezte barkó ruhákban Olaszországban

-A tanítványok bekapcsolódtak a gyűjtésbe?

– Hamarosan ők is elhozták a családi kincseiket, amennyiben még voltak ilyenek. Mivel a technikai tudás átadása mellett nagyon fontosnak tartjuk a szemlélet átadását is, megismerhették az egész folyamatot az anyag gyűjtésétől a kézimunka elkészítéséig. Így sokkal komplexebb tudást kaptak, mintha bedolgozók lennének, és megadott mintákat hímeznének ki. Tervezést is tanultak, hogy akár egyetlen szimbólum, minta kiemelésével, középpontba helyezésével csodát lehet elérni – s Beszprémy Katalin mutatja is az elkészült tárgyakat.

Kenderes szőlőmotívummal

-Tehát nem változatlan formában készítik az eredeti kézimunkákat.

-Nem, tanultunk tervezést is, meg hogy az egyes motívumok hogyan adaptálhatóak a korunkra. Kata ( Beszprémy Katalin) az eredeti színösszeállításon is változtatott, visszafogottabb, lágyabb színvilágot használunk – mutatja Fodor Edina, aki a hímzést tanulta.

Barkó rózsák

-Mik a jellegzetes barkó motívumok ?

– Legismertebb egyértelműen a barkó rózsa, de ennek is több technikával készült és számos variációja van. Ezt a szép mintát liliomnak neveztük el.

Érdekes, hogy a szőlő is gyakran előfordul, ennek vallási oka is lehetett, illetve a szőlőtermesztésben is gyökerezhet- mutatja Farka Éva szervező, a Művésztanya egyik lelke.

-Pedig a vidéken nem is jellemző a szőlőművelés.

-Most nem, de hajdanán ne folyt itt szőlőművelés, Mátyás király kedvenc szőlője pont errefelé volt. Gyönyörű párhuzamot fedeztünk föl a szentsimoni templom szőlőábrázolásaival. A hímzések szerkesztése ugyanez a körkörös stílusú. Valószínű, hogy az 1650-ben festett templom képi világából indultak ki a régi emberek – meséli Ament Éva.

-Szépséges motívum a madaras is- mi paradicsommadárnak neveztük el- az is látszik, hogy az eredeti mintát hogyan gondoltuk újra. Ebben az esetben éppen színesebb lett a motívum.

Az eredeti madarak:

Az újragondolt színvilágú madár:

-Most végzett 20 inas négy népi mesterségben. Hogyan tudják tovább folytatni, amit megtanultak? A terembe lépve öt szövőszéket látunk. Ezek itt maradnak?

-Nem, a szövőszékeket a Hagyományok Háza biztosította az inasok számára – ismertette Pintér Piros, a szövők mestere.

-Hogyan tudnak az inasok tovább dolgozni, ha visszakerülnek a szövőszékek?

-Mostanra mindenkinek lett sajátja, ki a padlásról hozta le és tette rendbe a nagymamájáét, ki kölcsönbe kapott, de mindenkinek került, és tudják is használni. Legelőször a szövőszékek összeállítását tanultuk meg. már mindenki javában festett, hímzett, a mi szövő csapatunk még nyakig az összeállítással foglalkozott, de közben megtanulták ezt is. Nélkülem is boldogulnak már!- meséli Piros, a szövők mestere, de azért megnyugtat: – Ha esetleg megakadnak, akkor kisegítik egymást, mert igen jó közösség alakult itt ki, és én is továbbra is a mesterüknek tekintem magam. Továbbra is számíthatnak rám.

 A szőttesből tarisznya is készül.

-A szövésben vannak barkó jellegzetességek?

-Igen, a kenderes igazi barkó jellegzetesség.

-Mit jelent ez?

-Az anyagba mintaként kenderszálakat szőnek. Érdekes, hogy ez a visszafogott, sávos minta igen modernnek hat. Ebből nagyon sok mindent készítünk, hímzéssel is díszíthető, de anélkül is igen szép. Rongyszőnyeg mintája alapján is szövünk. Az eredeti színeit kicsit tompítjuk, de a mintát meghagyjuk. Ebből a szőttesből készül tányéralátét, táska, sok minden.

-Láthatóak valahol az alkotásaik?

– Sebestyén Márta viselt a Felszállott a páva! döntőjében Madarász Melinda Meyke által tervezett barkó ruhát, ezt az egész ország láthatta. Azon vagyunk, hogy megmutassuk a világnak, hogy micsoda barkó kézműves értékek vannak, s hogy ezek milyen szépen illeszkednek a XXI. századi életünkbe. Már kész termékekkel is büszkélkedhetünk.

-Miket készítenek a Művésztanyán?

-Minden háztartásban használt tárgyakat: tányéralátétet, mobiltartót, szalvétatartót, de kis szekrénykék is készülnek, meg persze ruhák.

-A bútorfestők sem csupán monumentális darabokat készítenek. Fára festenek, de készülnek fülbevalók, medálok, hajcsatok, de van itt levéltartó, kulcsosszekrényke, tükör sok-sok gomb. Közös bennük a mintakincs – avat be Ament Éva a bútorfestők munkájába.

levéltartó, előtte a szentsimoni templom egyik kazettájának mintája

-Most, hogy a tanfolyam hivatalosan véget ért, mi lesz az inasok csapatával? Lesz folytatás?

– Elhatározásunk, hogy folytatjuk, és együtt is maradunk, mert nagyon összetartó közösséggé kovácsolódtunk. Együtt többre vagyunk képesek mint külön-külön. Az is összetartó erő, hogy a mesterségeink is egymásra épülnek. A szövők a szőttessel az alapanyagot állítják elő, amire a hímzők kézimunkáznak. Így alakulnak ki például a ruhadarabok is: barkó hagyományok alapján ma is hordható viselet- mutatja Varjánné Krisztina.

-Ehhez minden segítséget megadunk, amit csak tudunk. A Hagyományok Háza 2014-ben is megszervezi népművészeti táborát Szajolban, s a Művésztanya szinte áttelepül majd egy hét intenzív alkotásra. Minden inastól útmutatással, mintagyűjteménnyel, és továbbra is folyamatos kapcsolattartással válunk el, tehát a búcsú nem is jó szó itt. Hiszen folytatjuk, a közös alkotást- mondja Pintér Piros.

-Fontos tudni, hogy ez a kurzus a résztvevők számára több mint szabadidős tevékenység –mutat rá Farkas Éva szervező. – Sokak számára a kenyérkeresetet jelentheti majd, hiszen most a termékek értékesítését dolgozzuk ki. A múlt héten jártunk a portékáinkkal Olaszországban, és minőségi kézműves termékeink optimista várakozásainkon felül arattak sikert. Az együttműködő közösség, a tanfolyamon elsajátított szemlélet, az oktatók szakértelme és támogatása sokak számára sorsfordító lehet, s azon dolgozunk, hogy az is legyen. A tanfolyamot befejezve lezárult egy csodákkal teli korszak. Most születik az izgalmakkal teli jövő, melyben- hisszük, a csodák tovább folytatódnak!

 Tánczos Erzsébet írása