A Néprajzi Múzeum Megvetés és önbecsülés – Igaz történet Üstfoltozóról, Drótostótról és Teknőscigányról című kiállításának megnyitójára 2014. június 24-én került sor.
A hagyományos vándoriparos mesterségeket, például az üstfoltozást, a drótosságot és a teknősséget – bemutató megnyitója június 24-én volt a budapesti Néprajzi Múzeumban.
A téma igen érdekes, mert a vándorló ember, aki másként él, mint a többség egyszerre lehetett izgalmas, csodálnivaló és megborzongató is. A falusiak például egyszerre féltek a kéményseprőktől ( hiszen feketék, piszkosak, de főként :a kéményben dolgoznak, ahol közismert tény, a boszorkányok laknak), és kívánták tőlük, hogy szerencsét hozzanak nekik.
A megnyitón többek A Tudás 6alom gilvánfai csoport fiatal szlemmerei is, Horváth Kristóf alias “Színész Bob” vezetésével. A Tudás 6alom tagjai a tanulás fontosságáról szlemmelnek.
Így, mint a klipjükön:
A Néprajzi Múzeum a 21. század új múzeumtípusának, a társadalmi múzeumnak a meghonosítója és képviselője lehet. Ez a misszió kiállításokkal és más programokkal karöltve valósulhat meg- hangsúlyozta Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója.
Beszédében kiemelte, hogy a múzeum feladata a társadalom csoportjai közötti megértést segíteni, s ezzel hozzájárulni az alávetett csoportokkal szembeni előítéletek csökkentéséhez. A Megvetés és önbecsülés című kiállítás bemutatja, hogy kulturális sokszínűségünk érték: tárgyakon, képeken, filmeken és történeteken keresztül ismerhetjük meg a hagyományos vándoriparos mesterségeket.
A kiállítást Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg, aki személyes élményekben is bővelkedő beszédében az egymás iránti tisztelet fontosságára hívta fel a figyelmet. Hangsúlyozta: a technika fejlődésével megváltozott, de nem lett boldogabb az emberek élete, így nem igaz, hogy a világ a változások következtében egyre jobb lesz. A tárlaton megláthatjuk, hogy az együttélésnek régen igen hierarchikus, de mindenképpen működőképes volt.
A munka és a mesterség között ég és föld a különbség: az előbbi eredeti jelentése kín, gyötrelem és vesződség. A mesterség művelője azonban olyan egyedi alkotást hoz létre, amely a mindennapok értékes részét képezi – mondta Balog Zoltán miniszter.
A kiállítás a társadalom és a gazdaság peremére szorított mesterségekről és azok képviselőiről szól – hangsúlyozta Dr. Viga Gyula néprajzkutató, egyetemi tanár. – Ők többnyire vándoriparosok, akik a társadalmi hierarchia legalsó rétegét képezték Tevékenységeik gyakran nem is voltak jegyzett mesterségek, mindössze gazdasági kényszerek következtében végzett munkák.
A kiállítás bemutatja a vándoriparosok 18-20. századi világát, s hogy milyen képet alakított ki róluk a helyi társadalom.
Igaz történet üstfoltozóról, drótostótról, teknőscigányról –a kiállítás alcíme utal a Szentivánéji álomra. A fennmaradt ábrázolások, tárgyak, a korabeli beszámolók szerint a vándorló közösségek egyek voltak a foglalkozásukkal. A 18. század óta vannak adatok: akkor teljes mértékben a címben szereplő megvetés bélyegezte a munkaközösségeket. 300 éve a vándor vállalkozót valahogy így ítélték meg: ő az, aki a letelepült, konszolidált emberekhez házról-házra vándorolva, a társadalom perifériájáról el nem mozdulva szolgáltatást nyújt.
A mobil termelő és kereskedő életmódnak három típusát különbözteti meg Szuhay Péter. A vándoriparosok naponta gyalogoltak vásárlótól vásárlóig, s aztán haza. Erre a köszörűs egy jó példa. A második típusnak is van otthona, de onnan évekre elszólítja a házaló munka Ilyen a drótostót életforma. Vannak azok, akiknek soha nem is volt állandó lakóhelye, folyton s egyre messzebb vándorolva erre nem is volt mód. Így éltek például a teknőscigányok.
Amikor telítődött termékeikkel a piacuk, útnak indultak, és kezdték elölről az üzletet s az életet egy másik településen.
Az érdeklődők térképen követhetik a szedresi cigányok vándorlását, számos tárgyat, például cserépkorsót, lekvárfőző üstöt, vasalótartót pálinkafőző edényt, kalitkákat és számos teknőt is megcsodálhatunk.
Az első terem ízelítőt ad a különböző mesterségekből: a kéményseprők, kosarasok, ablakosok, medve- és majomtáncoltatók, madzagszövők és meszelőkötők tevékenységébe is betekintést nyerhetünk tárgyak, fotók és leírások segítségével.
Az “emlékezés templomában” gilvánfai cigányok fotói láthatók, s a cigány festők művei is ebben a teremben kaptak helyet.
A mesterségek megismertetése mellett megjelenik az idealizálás, az objektivitás, a szolidaritás, az emancipáció, a megvetés, az öntudat és identitás – története is.
A kiállítás bemutatja a gazdaságtörténeti folyamatokat és a magyar társadalom viszonyát a mesterekhez: míg a múlt században a drótostótok sikeres vállalkozók lettek ( a szlovák nemzeti mozgalom a drótosság történetét a nemzeti identitás részévé tette, ami nagyfokú megbecsültséget eredményezett) a cigány vándoriparosságot nem kísérte sikeres átalakulás.
Itt az ideje, hogy a megvetés helyét átvegye a megbecsülés és az önbecsülés.
A kiállítás 2015. január 4-ig tekinthető meg.
Tánczos Erzsébet
Horgolni kisgyerekként tanultam meg otthon, a hímzéssel, varrással az iskolában ismerkedtem meg. Kötni a szülési szabadságom idején kezdtem el, de úgy belejöttem, hogy a családomnak minden kötött holmit magam készítettem el. Közben megismerkedtem a szövéssel, a makraméval is. Ahogy cseperedtek a kislányaim, fokozatosan adtam kezükbe a tűt, ollót, miegymást. Hármasban mindent elkészítettünk, ami csak az eszünkbe jutott. Büszke vagyok rá, hogy ezeknek az élményeknek a hatására a mai napig szeretnek alkotni, ügyesek és értékelik a kézi munkát. Sokat jártunk kézműves vásárokra, rendezvényekre.
–Három alaptechnika létezik, ezek a karika, gyűrű és az üreges forma. A karika készítése hasonlatos a pelenka–öltéshez, a gyűrű a makramé laposcsomójával egyezik meg, az üreges formát az aratókoszorú készítéséhez szokták hasonlítani.
– Ékszer készült a ló farok- és sörényszőréből. Később a sudárból, Orbán Balázs beszámolója szerint az 1800-as években már nagyipari méretekben gyártották a lószőrből készült használati tárgyakat.
A képen lószőrből készült karkötő látható.
–Az ékszerkészítés időben megelőzi az öltözéket is. A kezdetleges ékszerek többek között állati anyagokból készültek. A honfoglalás előtti nomádpásztor valószínűleg lószőrből készült nyaklánccal kedveskedett szerelmének. Ezekből az időkből sajnos nem maradt, nem is maradhatott fenn tárgyi emlék.
– A lószőr erős, hajlékony és rugalmas is erre bizonyságul például a fennmaradt nyakláncok és óraláncok szolgálnak. Ékszernek a hosszú lófarok szőr való, mert fényes felületű és fonadéka elszakíthatatlan. Üreges szerkezete miatt hajlékony, könnyen lehet hurkolni vele. Jól lehet festeni is éppúgy, mint a lent, gyapjút, hernyóselymet vagy a pamutot. Egy–egy komolyabb nyaklánc elkészítése hetekbe, sőt hónapokba telik. Egy szentesi mesterember hagyatékából előkerült egy lószőrfüggöny. Na, ennek az elkészítése az alkotó életműve lehetett. Ezek a munkák igen jelentős szakmai tudásról tanúskodnak. Érdekességképpen megjegyzem, hogy emberi hajból is készültek ékszerek, Norvégiában, Svédországban, Dániában igen ismert volt. A szegény családok nőtagjai házaltak emberi hajból készült ékszerekkel, mellette lószőrgyűrűket árultak. Magyarországon ennek nem volt nagy hagyománya, előfordul néhány, de közel sincs akkora hagyománya mint a lószőrékszernek.
–Az ékszerek készítésénél főként hagyományos motívumokat és technikákat is használok, de vannak saját kitalációim is. Ilyen a tárcsa vagy a fonások variálása, a nyakpántok kapocsrészét is én találtam ki és tanítottam táborban. Nagyon újat nem lehet létrehozni, mert igaz a mondás, nincs új a nap alatt. Nálam az alkalmazási mód tér el a hagyományostól. Érdekelnek az emberi hajnál alkalmazott technikák, ebből egy alaptechnikát már használok. A sokácoknál ismert „bársonyocska” nyakpántot egy fénymásolt kép alapján sikerült elkészíteni. Nálam az újítás nem tudatos. Ha el tudok képzelni valamit lószőrből azt el is készítem. A munka során előfordul hogy megakadok, és az eddigi tudásom kevés a továbblépéshez, ilyenkor jön létre egy új megoldás, ezt nevezem újításnak.
– Mi volt az az esemény?
– A csángókat nem érintette a Kazinczy nevével fémjelzett mozgalom. Messze voltak ahhoz, hogy a nyelvújítás elérje őket. Már a reformkorban sem számoltak velük az anyaországban, elfelejtették értesíteni őket a modern, reformkorban szerveződő „kultúrnemzet” megalakulásáról is. Részben az elszigeteltségük eredménye, hogy hagyományaikban, hiedelmeikben, szokásaikban és nyelvükben máig őrzik az ősi néprajzi kincset. A több száz éves nyelvi időutazás élményét nem lehet szavakba foglalni. Az archaikus magyar nyelv mindenkit lenyűgöz. Jellemző minden csángó nyelvjárásra, hogy szeret kicsinyítőt használni, nemcsak főnevekhez (cinkácska), hanem még határozókhoz is (messzecske). Mondok még néhány ékességet: a kicsi az morzsa, vagy kicsicske. A nyulat fülesnek nevezik. A vékony kislányt cinkának hívják, de a cenke kutyakölyköt jelent. A csipor a fazék, a sebeske a sóska. A csángó nem mondja, hogy igen, helyette, ha egyetért valamivel, buzgón kiáltja: há-há! Ha a csángó mágáhült, akkor megéhezett. Ha a tátókád rikojtott vót, akkor az apád kiabált. Ha az ember “ott ül fenn a hegyen már 10 esztendeje”, akkor évtizede a falu legmagasabb pontján lakik. A csángó láb nem elzsibbad, hanem megaluszik, és persze oldalakon keresztül lehetne sorolni a csángó kifejezéseket, szavakat még. Nagyon különlegesek és sokat elárulnak a csángó emberek nyitottságáról a köszönési szokások. Az üdvözlés vagy egy kívánság, amelyre szintén kívánság a válasz, vagy pedig nagyon bájos és közvetlen módon valamilyen érdeklődő kérdésfeltevés, amelyre egyéb ként nyilvánvaló a felelet. A legáltalánosabb köszönés az “Isten áldja meg!”, amelyre “Megáld Isten!” a válasz. A moldvai csángók ma is a nyelvújítás előtti ékes magyar nyelvet beszélik.
– A nyelvsziget olyan egymással határos egynyelvű települések gyűjtőneve, melyeket idegen nyelvű környezet vesz körül. Közben 300 éve jellemző az is, hogy az új fogalmakra román kölcsönszavat vesznek át. A környezethez való asszimiláció kezdete és üteme közösségenként igen változó. Vannak olyan római katolikus települések, ahol már az öregek sem emlékeznek, hogy ott valaha beszéltek magyarul.
– Úgy, hogy a csángó falvaknak évszázadok óta nincsen kapcsolata a magyarság többi részével. Közben azt tanulják, a hogy a csángó nyelv önálló, magyartól független nyelvjárás. Hozzátartozik mindehhez, hogy Csángóföldön földi antennával nem fogható még a Duna TV sem, és nem érhető el semmiféle magyar nyelvű rádióadás sem.
– Írtam egy könyvet Csángómagyarok Moldvában címmel, és éppen elkészült 2 részes filmem. Az útjaimon készült 3 részes dokumentumfilm, „A mi Csángóföldünk” bemutatja a csángók varázslatos világát. Az egyes részek címei: Utazás a Csángók országába; Ott, hol a nap felserken; Csángók a Feteke-tenger martján. A világhálón is rájuk lehet bukkanni. Természetesen a könyv és a film bevételének is bizonyos százalékával a moldvai Magyar Házakat támogatom. Mostanság ugyanis a Magyar Házakban folyik az iskolán kívüli magyar oktatás.
– Például abban, hogy önállóságra nevelik a gyereket, ami nagyjából annyiból áll, hogy amíg a szülő teszi a dolgát, addig a gyermek is, vagyis iskolába megy (vagy nem megy), játszik a “potoknál”, bandázik a többiekkel Ha már elég idős a gyermek ahhoz, hogy dolgozzon a kertben, gazdaságban, akkor ezt elvárják tőle, viszont szinte felnőttként kezelik őket. A faluban természetesen mindenki ismer mindenkit, de így van ez a világ bármely kistelepülésén. A csángóknál azonban sokkal szorosabb kötelékek is kialakulnak a falubeliek között. Azon túl, hogy a falvak lakóinak többsége településenként 4-5-6 dinasztiához tartozik – és őrzik, észben tartják a távoli rokonsági szálakat is – van egy olyan hagyomány, hogy a születő gyermek számára sokan felajánlják a komaságot, vagyis a gyermeknek több keresztszülője is van, és ez egyfajta szociális védőháló. Rájuk ugyanis élete során bármikor támaszkodhat. A falvakban egyébként is él a hagyományos társadalmakra jellemző ősi összetartás. A közösség sosem hagyja magára az elesetteket, rászorulókat. Ezért nem találhatunk magára hagyott, kukázó utcagyereket Csángóföldön.
A századforduló után a színek a férfiak ruháján is megjelentek. A férfiak vállfoltos, szűk kézelőbe ráncolt ingei színes gombokat, gallért kaptak az ing elején, kézelőjén és a vállon. Az ing alján lyukhímzést is alkalmaztak.
jött. Ugyanez történt egy másik asszonnyal, aki a jobb csuklóját törte el és ez okozott neki komplikációkat. Melyik háziasszony és anya tudja kímélni a jobb kezét?